Eddigi életem kissebbségben és diaszpórában telt, állandó ingamozgásban; egyik meghatározta a másikat, s e kettő együtt engem. Magyarként éltem Romániában és Franciaországban, mindig “más”-ként. 

Magyar-francia szakos diákként kezdtem tanulmányaimat a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem, de a francia mellékszak helyett végülis a néprajzot választottam, és aktívan részt vettem a kilencvenes évek bontakozó erdélyi táncházmozgalmában.

Franciaországban népzenetanári diplomát is szereztem, magyar népi ének specialitással. Hosszú éveken keresztül a magyar népi zenei kultúrát terjesztettem koncerteken, népszerűsítő vagy tudományos jellegű előadásokon, táncházakban, könyvtárakban, iskolákban, egészen kicsi vagy egészen nagy termekben, rendezvényeken. Attól fogva életem leitmotivja a széki néptánctábor lett : nyaranta, húsz éven keresztül tanítottam ott éneket, általam nagyra becsült zenészekkel, táncosokkal egy csapatban.

Magyar nyelvet is tanítok évek óta, románoknak és franciáknak egyaránt: megannyi sors, mely valamiképpen kötődik a magyarsághoz. Sok olyan, magyar nyelvét veszített le-, vagy elszármazottat ismertem meg az évek során, aki szeretné megismerni és beszélni ezt a nyelvet, melyhez érzelmileg kötődik, s mely mindannyiunkat összeköt.

Franciaországban főként franciákat tanítottam magyarul énekelni, táncolni, ők ültek az előadásokon is a  közönség soraiban. Kemény munkával próbáltam magyar közösséget összekovácsolni, már csak azért is, hogy a kisfiam ne csak otthon élhesse meg sarjadozó magyar identitását. Támogatás nélkül szélmalmok ellen vívott küzdelem volt.

Jóleső érzés az, hogy ezúttal, KCSP-ösztöndíjasként bizalommal, szeretettel és várakozással fordulnak felém a francia diaszpórában élő magyarok, felém, aki ezúttal, éltemben először és nem áttételes módon Magyarországot képviselem.