A farsanghoz tréfás mesék és vidám dalok illenek, így ezekből csemegéztünk a farsangi fánk és a palacsinta előtt. Miként nálunk, magyaroknál, a franciáknál is a farsang időszakához kötődik mindkét finomság.
Nevetés és vidámság kísérte végig a maszkabált.
Régi vesszőparipám a fogalmak jelentéstartalma, illetve azok változása felől közelíteni meg a kulturális alakzatokat mint élő, változó gyakorlatokat és ismeretegyütteseket. Fontos tisztáznunk, megértenünk, hogy mire gondolunk mi, és mire gondol a másik ember, gondolnak a többiek, amikor egy és ugyanazon fogalmat használjuk.
Franciaországban a pontos dátumhoz köthető karácsony sokak tudatában egész december havára kiterjed, a szekularizáció következtében; a karácsonyfa gyakran már Mikulás táján megjelenik a lakásokban és a köztereken, nem kötődik szorosan karácsony ünnepéhez. (S mindennek nem sok köze van a keleti és a nyugati kereszténység „két karácsonyához”.
A farsang viszont egyetlen, esetlegesen kitűzött napra, sőt pár órára szűkül, feltételezhetően az iskolai keretek között megrendezett és éltetett revival „karneválok” következtében is, amelyek tulajdonképpen a hajdani farsangzáró ünnepségeket idézik.
Lyonban az idei év első magyar gyerekdélutánja vízkereszt tájékára esett, így alkalmunk nyílt tisztázni, hogy a farsang valójában egy időszak, amely a háromkirályok napján kezdődik, és az, amit ők „farsangként” ismernek, tulajdonképpen a farsang farka, a farsangtemetés napja.
Mi január végén meg is tartottuk ez utóbbit, a naptári időpontjánál kissé korábban, hiszen az iskolai szünethez is igazodnunk kellett: a szünet ideje alatt nemigen számíthatunk résztvevőkre, a családok ilyenkor többnyire elutaznak.
A délutánt előkészítendő, meséltem a farsangtemetés szokásáról, s ennek nyomán az egyik édesanyának remek ötlete támadt. Négy nagy papírlap köré guggolt-hasalt a gyereksereg, hogy azokon ábrázolják, mi mindent jelent számukra a farsang. A közös alkotást, a farsangot, egy kukába gyömöszölték, még földet is szórtak rá: ez volt a rituális temetés.
A szertartást pedig egy közös, zajkeltő hangszerekkel és dünnyögőkkel előadott, fergeteges „Süss fel, nap!” zárta: elűztük a telet, jöhet a tavasz.
Egy tizennégy évvel ezelőtt kitalált mókát is életre keltettünk: a felaggatott fánkokat a gyerekeknek úgy kellett megenniük, hogy nem foghatták meg őket kézzel.
Előkerült a tizennégy évvel ezelőtt készített százlábú is: még ma is képes táncosan kanyarogni sok-sok lábacskáján. A 2013-as fényképeken látható vidám gyerekek azóta már fiatal felnőttek.
Lehet-e, lesz-e mindebből hagyomány?
