Tudósítás Szent Patrik corki ünnepéről

Minden út körbeér

/ Dr. Csobánka Zsuzsa Emese /
csobanka.zsuzsa.emese képe
A kedvenc kávézómban ülök a Szent Patrik nap romjain: kis zöld kalapok az utcán, zizegő lóherék a hazafelé igyekvő nők fején, zöld-fehér-sárga színű szalagok a hajban, elmosódott arcfesték az arcon. Mondták előre, hogy ez a legnagyobb ünnep, és óriási élmény, de az írek meg tudtak lepni, hogy mekkora.
Rögtönzött seregünkFelvonulás előtt

Ez a harmadik vonulás az ösztöndíj ideje alatt, volt a Corki Jazz Fesztivál és a Halloween-ünnep, mindkét esetben a hátsó sorból figyeltem a készülődést. Most viszont a Corki Magyar Iskola és Óvoda összefogott a Scythian-Celtic-Hun Horseback Archeryvel, és közösen képviselték az írországi magyarokat, így én is részt vettem a felvonuláson. 

B16. Ezt a kódot kell követni, itt sorakozunk fel, Gere Zoltánék odébb autóból öltik magukra a jelmezt, szitanyomatos fekete pólót húznak a kabátra, legyen egység, legyen páncél a test felett. Oldalra íj, a kézbe dob vagy zászló kerül. Nem ismerem még őket, úgy verődünk össze, hogy a nyelv közös, és három szín, ami alá felsorakozva alkotunk sereget. Rögtönzött seregem, kiált felénk Zoli, apránként adagolom majd a tudnivalókat, mert egyszerre sok lenne, mondja, és így is lesz, előbb a jeleket tanítja, mikor kell megállni, elindulni, aztán jön majd a csatakiáltás is. Egyre lelkesebb vagyok, az ereje magával ragadó.

A város Cork történetét kérte bemutatni, megilletődötten fogom a zászlót, amit a kezembe nyomnak, a mellettem álló felkiált, mi is történelem lettünk, elmosolyodom, végül is, így teremt az ember. Várakozni kell az indulásig, érzem, évek telnek el belül, a szomszédokkal beszédbe elegyedem az elmúlt 10-11 évről, amit itt töltöttek, mintha semmi sem változott volna, de ez nem igaz, nézünk össze, amikor egy kisfiú odaszalad, hogy anya, puszild meg az ujjam. Minden megváltozott. Szervezett segítők rendezik a terepet, előttünk a kínai sárkány tekeredik az útra, körülötte népviseletbe öltözött kínai lányok táncolnak. Mögöttünk a UCC csapata, de ez később módosul, mert egy ólat látunk közeledni, csupa kis libával, szárnyas madárral, ezek a jelmezes gyerekek kísérnek végig minket az úton, míg a városvezetőséghez érünk. 

Előttem a sárkány, mögöttem a sirályok. Két oldalamon a sámándobon doboló férfiak, Tibi és Dávid, akik a Zolitól tanult ütemet verik, és ahogy próbálnak, érzem, hogy nyílik meg a föld, valami elemi erő indul el a taktusokra, pedig még egyhelyben állunk. Mondták, hogy elmondhatatlan élmény, hogy egészen más így a séta, mint a kordonon kívülről nézni. Mondják, az ember lúdbőrös lesz, és alig telik el tíz perc, amikor felkiáltok, oldalra nézek, hogy lúdbőr. Összenevetünk.

Pedig nem történik semmi különös. Egyszerűen megyünk. Kerítések között, de mégis szabad térben, mert rendőrök, szervezők és fotósok vigyázzák az utat, amíg körbe érünk. Az arcunkon hatféle szín vagy zöld lóhere, a kezünkben zászló, Zoli olykor megáll, előveszi az ostort, a kordonok mögötti embertömeg egy emberként húzódik el, nehogy ütés érje, aztán a kürtjét veszi elő, én pedig megdöbbenek, annyiszor tanítottam Lehelről, de most látok először kürtöt élőben. A csúcspont a színpadnál van, ott áll a porondmester és a polgármester. A porondmester megszólítja a csapatot, sőt, magyarul szól hozzánk, kérdezi: „Hogy vagy?”, mindenki felderül, integetünk, visszainteget. Cork befogad. Ezt mondja a mellettem haladó, hogy hálás, hogy az írek őt befogadták, és tiszteletét szeretné kifejezni azzal, hogy most itt van. Nézem az arcát, egyik orcáján magyar zászló, a másikon lóhere. Nem akart négylevelűt, olyan ezer között az egy, elég a háromlevelű. De fontos, hogy legyen szára. 

A gyökerek jutnak eszembe, amiről itt annyi szó esik. Hogy az ember átértékeli, de még inkább átkeretezi a hazához és a múlthoz kötő szálakat. Önmagát alkotja sejtenként újra. A végén oda jut, hogy nem kell választani. Leporolja magát, ránéz a romokra, arra, ami ép. Nem fekete vagy fehér a világ, ami körülötte van, pláne nem, ami benne, hanem színes. Elől például aranyszínű sárkány, a félelmek tekergőző, tűzokádó levegővel felfújt bábja, mögötte a csillogó szemű gyerekek, szárnyas angyalok. Mindkettő tűnékeny csoda, lecsatolható álarc egyetlen választott útra a sok közül. És most közte halad a magyar minta. Piros, fehér és zöld. Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen ilyen, önmaga és másokkal összehasonlíthatatlan. Az írek erre azt mondják, persze. Azt kérdezik, milyen nyelven pötyögöm a sorokat a kávézóban, és hol van ez az ország. Azt is megkérdezik, hogy vagyok, elcsevegünk az időről, hogy milyen jó, hogy most nem esik, persze, nevetünk össze, egy egész régió imádkozott érte. 

Azt hiszem, ennyi. Szent Patrik, mondják, kiűzte a kígyókat a szigetről. Azt is mondják, akkor már rég nem voltak kígyók itt. Rabszolgaként kezdte, és mégis visszajött ide téríteni. Kérdezték tőle, mi a csuda az a szentháromság. Hogy lehet a három mégis egy. Erre Patrik lehajolt, és felvett egy háromlevelű lóherét a földről. Nem mondott semmit, csak megmutatta, hogy hogy lehet. Lehet másképp, elfogadva, színesen, örömben vonulva egymás mellett, míg a St. Patrick’s Road körbeér, lehet a három mégis egy. Más-más a ritmus, mások a taktusok, de ugyanoda tartunk mindannyian. És közben még a nap is kisüt, hogy jobban lássa a színes arcokat.