Az ausztrálok hazájukat ”down under”-nek, szószerinti fordításban lent alatt-nak becézik, amire talán a “világ vége” kifejezés a legmegfelelőbb. Magyarországhoz viszonyítva a Föld másik felén, Új Zélandot és a Déli sarkot leszámítva a legtávolabb terül el az európai szemnek minden szempontból egzotikus kontinens, bár a helyi ajándékboltok kínálatában mindig szerepel olyan fordított világtérkép, amin Ausztrália a lent alattból a világ tetejére kerül.
Hatalmas méretéről már az ideút közben fogalmat nyerhetünk. Ázsia felől érkezve, sok órás tenger feletti repülés után, a gép Darwin környékén lép be a kontinens légterébe. Könnyű észrevenni, ki utazik ide először, mivel részükről a pilóta bejelentését azonnal izgatott készülődés követi, holott a belépéstől még több ezer kilométert kell repülni a keleti parton fekvő Sydney-ig.
A 22 millió lakosú ország statisztikai hivatala közel 200 nemzetiséget tart számon, így aztán sok ember sokfélén gondolkodik és beszél arról, milyen is Ausztrália. Azonban abban talán mindenki egyetért, hogy jó itt élni, hiszen erről tanúskodik a másik gyakran használt becenév, a “lucky country”, vagyis szerencsés ország. Nem kell sokáig nézelődni, hogy megértsük, miért igaz az elnevezés. Ahogy az ezer éves magyar államhatárok 1920-ig egybeestek a Kárpát medence természetes határaival, úgy Ausztrália államhatárai is egybeesnek a földrajzi határokkal. Vitathatatlan, hogy az ilyesfajta területi adottság nemcsak ritka, hanem sok szempontból szerencsés is.
„Sunburnt country”, vagyis napégette ország a másik gyakran hallott elnevezés, és bár az ösztöndíjasok télen érkeznek ide, a nappalok rövidsége ellenére is feltűnő a derült idő állandósága és a napfény ereje.
Ebben az Európától oly távoli és kultúrájában, szokásrendjében oly különböző országban kb. 70 ezer magyar él, leginkább a nagyvárosokban és vonzáskörükben. Számos hivatalos és magánközösséget tartanak fenn, kapcsolattartásuk a generációs vonalak mentén hol inkább személyes, hol inkább virtuális.
A KCSP program keretében egy előbbi jellegű szervezethez, a 600 tagot számláló Délvidéki Magyar Szövetséghez kerültem. Alapító tagjai több évtizede végzik áldozatos munkájukat önkéntes alapon, hogy fenntartsanak egy olyan kapacitású, felszereltségű és hírnevű klubot, ami színvonalában az Ausztráliában kultusz övezte, brit típusú RSL és Leagues klubok legjavával vetekszik és rendszeresen lát vendégül Magyarországról érkező állami küldöttségeket, sportolókat, hírességeket.
Bár a technológiai fejlődéssel járó változások látszólag átírják amit az emberről és közösségalapító képességéről gondolunk, a hagyományos alapok, egyelőre, biztosan állnak a helyükön. Az anyanyelv változatlanul az első kapocs ami az egyént egy adott közösség tagjává teszi, és a nyelv, ha figyelünk a szó többrétegű jelentésére, nemcsak a beszéd, hanem az ízlelés szerve is. Anyanyelvünk és a gyermekként megszokott ízvilág egyforma erővel kötnek legmélyebb önmagunkhoz, bármilyen messze élünk a hazánktól, bármelyik más nyelven is magabiztosan beszélünk, alkotunk.
E tudás az, ami a Délvidéki Magyar Klub működését sikeressé és időtállóvá teszi: a kellemes környezet, barátságos fogadtatás, magas színvonalon készülő magyar ételek, a legjobb magyar borokkal, pálinkákkal és ásványvizekkel büszkélkedő bár, jól felszerelt magyar könyvtár évtizedek óta hozza össze itt nemcsak a délvidékieket, hanem mindenkit, aki magyarnak vallja magát. Havonta 4-5 alkalommal több százan gyűlnek össze, hogy ebéd vagy vacsora mellett magyarul beszélgethessenek a maguk és a világ dolgairól. A klub a nemzeti ünnepek megtartásán kívül rendszeresen szervez bálokat, koncerteket, előadásokat, és helyszínt biztosít más magyar szervezetek rendezvényeinek is.
A megérkezésem utáni hétvégén volt először alkalmam részt venni a vasárnapi családi ebéd programban, ami korántsem csak az idősebb korosztály kedvence – sok gyereket, fiatalt is láttam és több, még csak néhány éve Ausztráliában élő magyarral beszélgettem. Igyekeztem minden munkafázist, a meghívók szerkesztésétől a záróra utáni pakolásig megismerni, kipróbálni. Az itt dolgozók jókedve, munkában való természetes összhangja, az őszinte öröm és igyekezet, amivel a rendezvényt szervezték és bonyolították, mélyen meghatott és elgondolkodtatott: milyen sok szépre és jóra képesek emberek, ha közös cél érdekében összefognak.
Számomra ezt a gondolatsort egy korát évtizedekkel meghazudtolóan fiatalos, 79 éves alapító tag foglalta össze, amikor a konyhában, egy ipari méretű lábos burgonyapüré nem kis erőfeszítést igénylő keverése közben, ezt mondta: „Nehéz munka ez, és már nem vagyok a régi, de csinálom. A magyarokért csinálom, hogy megmaradjanak”.
Sok fotót kapcsolhatnék ehhez az első íráshoz, de ezekből bizonyára lesz elég a klubot meglátogató többi ösztöndíjas beszámolóiban is, így inkább azt az egyet emelném ki, ami az imént idézett lényeget a legegyszerűbben illusztrálja. A klub konyhájának egyik falán egymás mellé akasztott idei falinaptárt és egy hagyományos magyar házi áldást ábrázoló fotó a folyamatosan múló kronologikus idő és a magyarságot megtartó egyetemes idő kapcsolatának szimbóluma számomra. Az áldás szövege így szól: „Hol hit, ott szeretet. Hol szeretet, ott béke. Hol béke, ott áldás. Hol áldás, ott Isten. Hol Isten, ott szükség nincsen”.
