Rossz álom vagy nagyböjt a javából?

/ Gál Anna Gertrúd /
gal.anna.gertrud képe
„Amikor e sorokat írjuk, még nincs eszméleténél.” – jut eszembe Örkény Rossz álom című egypercesének utolsó mondata.

Azt a feladatot kaptam mentoromtól, hogy erről, a világban kialakult helyzetről írjak egyházi ösztöndíjasként keresztény szemmel. Napok óta halogatom a dolgot. Ugyan mégis mit írhatnék? Annyi, de annyi mindent lehet már erről olvasni a különböző felületeken, talán túl sokat is.

De a feladat az feladat, meg kell csinálni. Leülök a gép elé. Leírok pár szót, aztán kitörlöm. Ezt még háromszor-négyszer elismétlem. Idegesen felugrok az asztaltól. Teszek néhány kört a lakásban. Iszom egy pohár vizet. Közben zakatol a fejem: Hogyan kezdjek neki? Az elmúlt hat és fél hónapban eddig mindig sikerült valamit írni, hát most miért nem megy? Ha az első mondat megvan, onnan már menni fog. De mi legyen az első mondat? Aztán eszembe jut gimnáziumi magyar tanárom tanácsa: „Kezdd a fogalmazásodat idézettel. Legyen szokatlan, figyelemfelkeltő.” Rendben. Nézzük csak, beugrik-e valami ideillő gondolat?  Miről is kell írnom? Hát persze, erről az eszméletlen, felfoghatatlan állapotról, ami olyan, mint egy rossz álom. Hopp! Már meg is van:

„Amikor e sorokat írjuk, még nincs eszméleténél.” – Még nincs eszméleténél a világ. Tapogatózunk, találgatunk, reméljük, hogy egyszer majd csak vége lesz, ahogy a rossz álom is véget ér, amint felébredünk. De még hányat kell aludnunk, még hány napot, hetet, esetleg hónapot kell bezárva eltöltenünk? Vajon velünk is az fog történni, mint Örkény novellájában Hornák úrral, a házmesterrel, aki végül idegösszeomlással kórházba kerül?

Ez nem történhet meg. Egyszerűen kizárt! – Már, ha engem kérdeznek.

Az ember Életbe vetett hite ennél sokkal-sokkal nagyobb. A híreket olvasva, látva sokszor elbizonytalanodhatunk, néha még esetleg a reményt is elveszíthetjük. Hiszen a körülmények, amelyeknek engedelmeskednünk kell, nem könnyítik meg a helyzetünk. Elszigetelve egymástól, találkozások és érintkezések nélkül kell most helyt állnunk, kitartanunk. Ez emberpróbáló. Tényleg az.

A járvány kitörte előtt sokszor bosszankodtunk azon, hogy a modern technológiák, a kütyük, az internet mennyire elszemélytelenítik az emberi kapcsolatokat. Most azonban milyen nagy ajándék, hogy a napi, intenzív kapcsolattartást lehetővé teszik! A közösségi oldalak hemzsegnek a ragyogóbbnál ragyogóbb, kreatív, családi közösséget építő ötletektől, a viccesebbnél-viccesebb videóktól, amelyek azt mutatják be, hogy az ember Életbe vetett hite igenis nagyobb mindenféle rossz álomnál. Színészek olvasnak fel meséket, verseket. Zenészek játszanak élőben otthonról csodálatos zeneműveket. Sportolni vágyók együtt tornázhatnak barátaikkal, és még hosszan sorolhatnám mindazt, ami az emberi találékonyságot bizonyítja ebben a kiszámíthatatlan, reménytelennek tűnő helyzetben. Mi ez, ha nem maga az Élet? Szívesebben írnám az Élet szó helyett azt, hogy Isten, mert hiszem és vallom, hogy ez a remény a reménytelenségben az Ő érdeme. Ő oltotta belénk ezt az élni-akarás-vágyat. Ő segít minket átlendülni a nehézségeken és segít ráirányítani a figyelmünket a „minden rosszban van valami JÓ”-ra.

Miután az Államtitkárság hazahívott bennünket, én nem sokat gondolkodtam. Összepakoltam egy kis csomagot, és vonatra ültem. Egyetértettem azzal, hogy itthon nagyobb biztonságban vagyok, mint külföldön. Itthonról is tudom a kint megismert, megszeretett, magyar barátaimmal tartani a kapcsolatot, másképp pedig jelenleg nem tudok nekik segíteni. Önkéntes karanténba vonultam, melynek a 9. napját töltöm éppen. Távmunkában dolgozom és kapcsolatot tartok a rokonaimmal, barátaimmal. Az időmet sokkal tudatosabban osztom be, mint amikor még „szabad” voltam. Kiegyensúlyozottak a napjaim. Különösen hálás vagyok azért is, hogy a fent említettek mellett keresztény tartalmú élő adások is vannak: szentmisék, zsolozsmák, imaórák, keresztutak, amelyek lehetőséget adnak, hogy bekapcsolódhassunk, ha úgy érezzük, hogy egyedül nem megy és lelkiekben növekedhessünk.

Hogy ez a járvány olyan lenne, mint egy rossz álom? Igen, a tényeket ismerve tényleg az. Én mégis úgy hiszem, hogy nem az. Sokkal inkább egy igazi keresztút: nehéz, sokszor fájdalmas, elviselhetetlen, érthetetlenül igazságtalan. De felráz, észhez térít és lehetőséget ad arra, hogy jobbá válhassunk. Rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle. És mielőtt megijednénk, hogy ez túl nagy falat, érdemes megjegyezni, hogy sosem vagyunk egyedül! Azt olvashatjuk a Szentírásban, hogy az „Istent szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm 8,28) Nagyböjt van. Ez az egyházi év egyik legnagyobb kihívásokat magával hozó időszaka. Felajánlásokat teszünk, esetleg lemondunk valamiről, ami komoly odafigyeléssel jár. Ezzel olyan belső erőket mozgósítunk, ami arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem vagyunk vajból. Hogy van az Cél, amiért képesek vagyunk a legelemibb, legjólesőbb megszokásainkról is lemondani. Hogy miért? Talán mert bizonyítani akarjuk saját magunknak, hogy meg tudjuk csinálni. Talán azért, mert hiszünk abban, hogy a lemondásunkkal, felajánlásunkkal valaki másnak tudunk testi-lelki fájdalmán segíteni. Bármi legyen is az oka, a végeredmény tulajdonképpen ugyanaz: képesek vagyunk rá, ha akarjuk.

Amikor nekikezdtünk az idei nagyböjtnek, még nem is sejtettük, hogy mekkora áldozatot kell majd hoznunk a kialakult helyzet miatt. A koronavírus olyan lemondásokra kényszerít, amilyenre álmunkban sem gondoltunk volna. Ha azt hittük eddig, hogy az a legmenőbb nagyböjti felajánlás, ha nem eszünk 40 napig csokoládét vagy húst, most be kell látnunk, ez semmi ahhoz képest, amit most elvárnak tőlünk. Nem érintkezhetünk a szeretteinkkel, barátainkkal: nincs kézfogás, ölelés, puszi. Otthon kell maradni, és utcára menni csak indokolt esetben lehet. Szüleinket, nagyszüleinket az ajtó üvegén keresztül láthatjuk, és csak reméljük, hogy az általunk bevásárolt csomagokról semmilyen bacit nem szednek össze. Ez tehát nagyböjt a javából!

Ahogy már korábban említettem: rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle – de nem vagyunk egyedül! Hivatalosan két hét múlva lesz Húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. Én mégis azt gondolom, az idei igazi Húsvét még egy kicsit várat magára. Még egy jó ideig ki kell tartanunk a böjtben, erősnek kell lennünk, hinnünk és remélnünk kell, hogy lassan jóra fordulnak a dolgok. A bőrünkön fogjuk tapasztalni az idei év Húsvétját, a megváltást, a feltámadást. Erre a Húsvétra évtizedek múlva is emlékezni fogunk.

No lám! Ha az első mondat megvan, tényleg megy minden, mint a karikacsapás. Talán kicsit rendhagyó beszámoló kerekedett belőle, de most már örülök, hogy ezt a feladatot kaptam. Teljesen más érzés egy ilyen méretű „eseményről” írni, mint egy jól behatárolható rendezvényről. Ez is egy új tapasztalat, amit a KCSP-s évemhez köthetek. Bár távmunkában is lehet némiképpen szolgálni a jó ügyet, de mennyivel jobb lenne a járvány miatt elhalasztott programokat, félbehagyott munkát mégis csak megvalósítani a bécsi Pázmáneumban…! Ki tudja? Talán hamarosan…

Isten áldását kérem, hogy az élet minél hamarabb visszaálljon a rendes kerékvágásba, s hogy addig is a jóban és reményben mindvégig kitartsunk.