Mindenhol finom, de legjobb a hazai!
Ha vendégségbe hívnak, mindig szívesen megyek. Az olyan meghívásnak pedig még szívesebben teszek eleget, ahol dolgozni kell, vagy ahol közösen alkotunk valami maradandót. Ilyenkor megvan az az érzésem, hogy én is hozzájárulok a munkámmal valaminek az elkészültéhez. Ez lehet például segítség egy barát házának építésénél, a téli szezon előtti fahordás és -hasogatás, vízvezeték kiásása a hétvégi háznál stb. És ilyen a kolbásztöltés.
Egy pénteki napon szóltak, hogy másnap kolbásztöltés lesz valakinél, lenne-e kedvem menni? Hát hogyne válaszoltam kapásból, egy ilyen buliból nem maradhatok ki! Egészen olyan, mintha otthon lennék.
Reggel biciklire pattantam és szépen kikerekeztem a megadott helyszínre, a várostól nem messze található telephelyre, ahol már hozzá is kezdtek a munkálatokhoz. A telephely egyébként egy itteni cég kiwi tulajdonosáé, aki megengedte, hogy az egyik szerelőcsarnokban készítsék el a kolbászt. 100 kg sertéshús várt feldolgozásra aznap. Azt tudni kell, hogy Új-Zélandon a sertéshúst alulértékelik. Itt világhírű marha- (angus steak pld.) és bárányhúsok vannak, a röfi csak méltatlanul sokadik a sorban. Ezért a cégtulajdonos is értetlenséggel vegyes kíváncsisággal figyelte a fejleményeket, időről időre bejött a csarnokba a kisunokájával megnézni a projekt előrehaladását. Kíváncsi volt, mi sülhet ki (később szó szerint!) a magyarok által agyondicsért disznóból. A húst egy helyi magyar hentesen keresztül szerezték be, a fűszerek viszont Magyarországról érkeztek! Nem csalódtam, a legjobb fűszereket honnan máshonnan lehetne beszerezni, az itteni fűszerek közül csak a sót és borsot használták, a kolbász „lelke”, a legfőbb ízesítő a paprika viszont otthoni. A 100 kg kolbászra ketten voltak, Laci és Gyula „dobták össze” az árát és osztották meg egymás között a húst. Az csak természetes, hogy mindketten szigorúan őrzött titkos receptet használnak, Lacié csípősebb, Gyuláé édesebb, mert a gyerekek miatt nem használhat sok csípős paprikát.
Nem húzták az időt, villámgyorsan ledarálták a húst – zsírral kevert karaj és comb – , ami azért is ment sebesen, mert nagy teljesítményű villanydarálót használtak. Az évek során komoly kolbásztöltési eszközparkot építettek ki és az összeszokottság is látszott a csapaton. Az egy mázsa hús három edénybe került, a fűszereket ki-ki maga mérte és adta hozzá aprólékos gondossággal a családi titkos recept alapján, aztán az így befűszerezett áru mehetett egy húsüzemből beszerzett profi keverőedénybe. A gépi keverés után még egyszer kézzel is átkevertük, elsimítva a kisebb csomókat, lényegében homogenizálva az edényekben lévő húst. Idáig minden nagyon olajozottan és profin ment, úgyhogy jöhetett az első (na jó második, mert az elsőt rögtön érkezéskor – Béláim, gondolkodjunk! felkiáltással – becsaptuk) pálinka. Ez is mennyire magyaros, hogy bármilyen komolyabb közös munka előtt (közben, után) milyen jól tud esni egy kupica magyar gyümölcspálinka. Nélküle is meglenne a munka persze, de nem ugyanaz, a magyar népléleknek szüksége van az élvezetre, amit az együtt fogyasztott szíverősítő nyújt.
Jöhetett a töltés: a bél langyos vízbe beáztatva, hozzáértő kezekkel fölhúzva a töltő kimenetére, csőre töltve. Amivel nem számoltunk, az az, hogy a hús még hideg volt, nehezen ment át a töltőn. Aztán meg sehogy sem. A kis motor már majd' leégett, nem bírta, pedig próbáltuk különböző átmérőjű csövekkel, sehogy nem volt jó. Egy darabig vacakoltunk, beállítottunk egy kisebb kézi hajtású töltőt (jó az öreg a háznál, ha a masina cserbenhagy, a hagyományos kéziszerszám mindig kisegít) és azzal folytattuk. Csakhogy így estére végeztünk volna, így Laci elugrott a városba és hamarosan visszatért egy vadonatúj saválló csilli-villi töltővel. Ennek örömére csapattunk még egy kör pálinkát és sört. Ezek után már ment minden, mint a karikacsapás, persze folyamatos ugratások, zrikák, emlékszel, mikor… kezdetű anekdoták és hahotázások közepette, ahogy kell. Szakadó bél ide – hideg hús oda, hamar elkészültünk. Közben Ildi jó háziasszony módjára már sütötte a friss kolbászokat és fasírozottat, került mellé egy kis marhahús is a házigazda jóvoltából, hozzá jó magyar kenyér, csak úgy tépve, nem szeletelve. Egyszerűen pazar volt! Most sem maradhatott el a másik kolbászának méricskélése, az egymás termékére tett viccesen lesajnáló megjegyzések, ugratások, Laci és Ildi egymásra licitáló csipkelődései, amiből egy kívülálló – mint én – is azonnal láthatta, hosszú és mély barátság van köztük.
Végül a kolbászokat fellógattuk száradni, tisztára mostuk az edényeket, csapattunk egy pálinkát sörrel és elégedetten állapítottuk meg, hogy jó munkát végeztünk. Ezért már megérte fölkelni. A sült kolbászból – bár bőszen fogyasztottuk – maradt még, Ildi csomagolt mindenkinek útravalóul, kóstolóba.
Nekem sem kellett már hazatolni a biciklit, hiszen mindannyiunkat hazavittek autóval. Búcsúzóul biztosítottam a jelenlévőket, a következő kolbásztöltésnél, vagy bármilyen más munkában is számíthatnak rám, szívesen jövök. Mintha otthon lettem volna.
