„NA MOST PISTA, MIHEZ KEZDESZ?” – interjú Czövek Istvánnal

/ Berec Judit /
berec.judit képe
2014-ben vettem rész a Rákóczi Alapítvány Magyarságismereti Mozgótáborában. Minden elcsépelt kifejezést mellőzve fogalmazhatok úgy, hogy egy örök élményt nyújtott az ott eltöltött tíz nap számomra. Már akkor megtapasztaltam, hogy a Rákóczi Alapítvány tevékenységének szerves részei a nagylelkű adakozók is, akiknek a támogatása nélkül nem ismerhettem volna meg még jobban a saját múltamat.

 

A Rákóczi Alapítvány munkássága miatt döntöttem úgy, hogy Kanadában szeretnék KCSP-s lenni. Mikor augusztusban kiderült, hogy az alapítványt is kell segítenem, nagyon megörültem.

Nem sokkal a torontói érkezésemet követően volt alkalmam több adakozóval is személyesen megismerkedni. Dr. Papp Aykler Zsuzsával, a Rákóczi Alapítvány elnökével és Lukács Tibi bácsival október közepén meglátogattunk két támogatót, Czövek Istvánt és Heinemann Andrást, akik azokban a napokban ünnepelték a születésnapjukat. Mindkét találkozás számomra egy olyan élményt nyújtott, amely a táborhoz hasonlóan örökké belém ivódott. Ők most már nem csak nevek számomra az adatbázisban, hanem hús-vér emberekké váltak a velük töltött idő során.

Czövek István „Steve”, az örökmozgó, igen aktív férfi a látogatásunk másnapján töltötte be a 85. születésnapját. A szép kora ellenére is még fiatalos lendülettel él, autót vezet, a helyi őslakostól vásárol, a szemében a folyamatos tenni akarás tüze ég. Úgy éreztem, hogy őt az élteti az idősek otthonában, hogy másokat támogasson, nekik segítő kezet nyújtson. Ha már az otthon személyzete nem látja a munkája végét, ő szó nélkül áll fel és segít az öntehetetlen társain: megeteti őket, vagy kedvesen megdorgálja őket, hogy ne zongorázzanak össze-vissza. De nem csak az idős társaira van gondja, hanem a figyelmét a jövő generációjára is fordítja. A nyugdíjának egy részét a Rákóczi Alapítványon keresztül a határon túli magyar fiataloknak ajánlotta fel.

 

Honnan indult, milyen volt gyermekkora?

Amikor nyolc éves voltam, akkor jött egy nagy fordulat az életembe. Édesapámnak új felesége lett, akit annak ellenére, hogy a mostohaanyám volt, anyának kellett szólítani. De ez engem nem zavart, mert nekem nem volt anyám – István bácsi ezen a ponton érzékenyült el először. – Én kiskorom óta rövid nadrágban nőttem fel, télen-nyáron abban jártam. Cipőm is csak akkor volt, amikor a mostohaöcsém kinőtte a sajátját. Ő kapott újat, én pedig a régit megörököltem. Miskolcon, amikor leesett a hó, nagyon hideg volt, főleg ha az ember rövid ruhában járt. Amikor én gyerek voltam 14 éves korig volt kötelező iskolába járni. De 13 éves múltam, amikor nyár végén elmentem tetőfedőként dolgozni. A fizetésem nem sokkal volt több mint 270 forint. Ebből téli ruhát szerettem volna venni, elsősorban hosszúnadrágot és cipőt. S amikor hazamentem a munkából, a mostohaanyám megkérdezte, hogy kaptam-e fizetést. Mikor igenlően feleltem, azt mondta, hogy adjam oda neki. De én nem akartam, viszont azt is megértettem, hogy a családi kasszába is kell a pénz. Addig-addig ment a huzavona, míg azt mondta, hogy várj csak, míg apád hazajön, akkor megmondom neki. Apám akkortájt mindig későn ért haza. Néha napján én is elmentem vele a vendéglőbe, ahol együtt nótáztunk. Én tőle tanultam meg fütyülni és énekelni. Édesapám alkoholista volt, de én abban a korban nem ismertem ezt a szót. Persze, hogy nem volt elég pénzünk, mert ő elitta. Apám is kérte, hogy adjam oda a pénzt. De én neki sem akartam odaadni, mert kellett ruhára. Ő hozzászokott ahhoz a magyar mondáshoz, hogy „háromszor mondok neked valamit”. Így miután harmadjára sem adtam oda neki a fizetésem, azt mondta, hogy ha nem adod ide, akkor ebben a házban nincs helyed – István bácsi szemébe ismét könnyek gyűltek.

 

Mi történt ezután?

Fogtam magam, lenyomtam a kilincset és kimentem. Rövid nadrágban és egy kis vékony kabátban voltam. Ránéztem a pénzre, s azt gondoltam: „Na most Pista, mihez kezdesz?” Erre nem számítottam. Nem számítottam arra, hogy kitesznek. Nem volt hova mennem, így hát bementem a fás kamránkba. Az üzemekből korábban hoztunk jónéhány forgáccsal teli nagy zsákot, amik nagyjából száz kilósak voltak. Télen azzal fűtött a mostohaanyám. Hogy hogyan éltük túl azokat a teleket, nem tudom. Így hát a száműzetésemben a ráültem az egyik zsákra, s úgy aludtam egy keveset. Fáztam is, mert már hűvösödött, közeledett az ősz. Reggel felkeltem és mentem dolgozni. De még mindig nem tudtam, hogy mi lesz velem. Volt a munkában egy barátom, aki tőlem egy évvel volt idősebb. Megkérdezte, hogy miért nem hoztam ebédet. Akkoriban mindenki menüje egy zsíros kenyér volt, pirospaprikával megszórva. Újság papírba csomagoltuk be, így a kenyeret a betűkkel együtt ettük meg. A családi dolgokat két napig tudtam titkolni a barátom elől. De utána ő azt mondta, hogy ismerlek, nem tudsz engem becsapni, mi van otthon? – István bácsi elsírta magát, s meghatódva mondta el, hogy miután színt vallott, Laci barátja megosztotta vele az ebédjét.

 

A barátja ezután hogy reagált az eseményekre?

Lacinak volt egy 18 éves bátyja és egy 21 éves nővére, velük élt. A szüleik már rég meghaltak. Laci megkérdezte a nővérét, hogy befogad-e engem. Annus azt mondta, hogy mehetek, de viszont a fizetésemet oda kell adnom, máskülönben nem tud szállást és ételt adni. A három testvér akkora házban élt, mint mi otthon heten (5 gyerek volt, Istvánnak 2 mostoha- és 2 édestestvére volt, a szerk.). Az egész házuk ugyanolyan volt, mint a miénk. Így hát ott éltem náluk egy jó hosszú ideig. Az élet viszont nagyon nehéz volt, hiszen náluk sem volt fürdőszoba, így hát Laci barátommal munka után mindig a Sajóban mosakodtunk meg.

 

Ezt követően visszaült-e még az iskolapadba?

Én utáltam a tetőfedő munkát. Nagyon piszkos szakma volt, a cserepeket vállon kellett felvinni a tetőre. Féltettem az életemet olyan magasban. Így hát eldöntöttem, hogy elmegyek tanulni. A tetőfedőknél átraktak tanulói fizetésbe és elküldtek a mohácsi iskolába. Itt már az állam adott nekünk ruhát. A mi egyenruhánk úgy nézett ki, mint a rendőröké, tányérsapkánk volt, meg egy kis jelvényünk is, ami megmutatta, hogy hányadik osztályosok vagyunk. Télen adtak egy vastag kabátot is, abban jártunk hétköznap az iskolába, hétvégén pedig a lányokhoz. Úgy, abban a ruhában mentem el a tánciskolába is, mert nem volt más. Amikor letelt a két év, visszakerültem Miskolcra és ott dolgoztam tovább. 16-17 éves lehettem, amikor már az unokanővéremnél laktam. Abban az időben hosszabb-rövidebb időre több szakmát is kipróbáltam. A diósgyőri vasgyárban dolgoztam, ahonnét majdnem asztalosnak kerültem. Szabó iskolába is elmentem: a ruhák mell és váll részét kellett fércelnem, de viszont ez nem ment nekem. Össze-vissza szurkáltam az ujjam. S úgy döntöttem inkább visszamegyek lapátolni.

 

Hogyan lett ezután magából sofőr?

Segédmunkás voltam a miskolci építkezéseken, mikor azt mondták, menjünk el különböző anyagokért. Egy sofőr csak elvitt minket, de viszont nekünk kellett a téglát, a sotert, a kavicsot és egyéb dolgokat le-föl pakolni. Amikor láttuk, hogy az ember nem szívesen fordítja meg a kamiont, hogy a másik oldalához is hozzá tudjunk férni, mondtuk neki, hogy ne aggódjon, megoldjuk ezt mi magunk. Amíg ő benn az irodában a lányokat bűvölte, addig mi megtanultunk, hogyan kell megfordítani a kamiont és ezáltal, hogyan kell a járművet vezetni. Később, amikor autóiskolába mentem, már az első tanórán olyan jól vezettem, hogy nem kellett több leckét vennem. A szabóiskola után a földművesszövetkezethez kerültem, ahol szintén a kocsikkal foglalkoztam, amit nagyon szerettem. Gyümölcsöket, zöldségeket kellett szállítani, amikből néha fogyasztottunk is. Ezt a munkát azért is szerettem, mert legtöbbször csak utaztunk a Miskolc-környéki falvakba. Ekkor döntöttem el teljesen, hogy sofőr leszek.

 

Hogyan került ki ezután Kanadába? Hogyan élte meg az 1956-os forradalmat?

A szövetkezetben négy zsidó főnököm volt, köztük volt egy Laci bácsi nevezetű, akinek a segítségével jutottam be a sofőriskolába. Ám mire kiállították volna a jogosítványomat, kitört a forradalom és nem tudtam átvenni.  A forradalomban annyi részem volt, hogy október 26-án kimentünk a Zsolcai kapuhoz, a miskolci rendőr-főkapitányság elé. Ott már láttuk, hogy betörték az ajtót és a környező fákra pár embert felakasztottak. Ez nekem akkor nem nagyon tetszett. A sógorommal ott álltunk a járdán, s mindketten féltettük a saját életünket. Amikor a rendőrségtől hazamentünk, összepakoltunk, hogy másnap elindulhassunk. Guszti sógor ekkorra már betáplálta a fejembe, hogy Ausztráliába megyünk nyúlra vadászni. Ő otthon hagyta a családját, a 11 éves fiát és a 10 éves kislányát. Azon is csodálkoztam, hogy Juci, a felesége elengedte őt, hiszen egy nagyon jóképű ember volt. Hárman indultunk el, rajtam és a sógoromon kívül jött Guszti egyik barátja is. Lővey Pista volt a „bodyguard” – hogy ha verekedni kell, akkor majd ő azt elintézi. Amikor átléptünk az osztrák határon a sógorom már intézkedett, hogy a családját is ki tudja hozni. Ám senki nem vállalta, hogy segítsen neki, mert nem akartak visszamenni. A bécsi menekülttáborban több országba is beadtuk a jelentkezésünket, hogy amelyiket hamarabb elbírálják, oda megyünk. Ausztráliát, az Egyesült Államokat és Kanadát jelöltük meg. 1956. december 23-án, pár hónappal a 19. születésnapomat követően meg is érkeztünk Kanadába.

 

Hogy alakult az élete a tengeren túlon?

Itt, Kanadában lettem 20 éves. Még abban az évben, november 27-én meg is házasodtam. Az itteni menekülttáborból úgy kerültünk ki, hogy a feleségem, Irén egy kínai étteremben kapott munkát. Minden nyelvtudás nélkül felvették pincérnőnek. Mindig volt nála egy papír is, és a vendégek arra írhatták, hogy mit szeretnének, majd Irén a leírt rendelést megmutatta a szakácsnak. Én már tudtam abban a korban, hogy nem a férfi nősül, hanem a nő megy férjhez, mert az asszony keresi a megélhetését. Nekem a nők állnak az első helyen, mert ti adtok új életet egy kisgyermeknek. A feleségemmel az idők során úgy összeszoktunk, hogy ha csak ránéztem, tudtam, hogy ő mit akar vagy mit nem. Semmit sem kellett mondania, a tekintetéből mindent kiolvastam.

 

És ön mit dolgozott, miután kikerült a menekülttáborból?

Nekem hasonlóan, mint otthon, itt Kanadában is sok munkahelyem volt: vendéglőben mosogattam, favágásban is segédkeztem, valamint útépítkezésen és aranybányában is dolgoztam. Bányászként csak 6 napig dolgoztam, ugyanis elküldtek röntgenre és egy olyan betegséget állapítottak meg az orvosok, ami miatt 6 nap után ott kellett hagynom a munkát. De viszont odamentem az akkori főnökömhöz, a skót származású Formanhoz, hogy tud-e valami mást ajánlani. 21 éves fiú voltam akkor és a szememből a könny hullott. Nem azért jöttem ebbe az országba, hogy még a bányába se dolgozhassak – gondoltam. Forman megsajnált és megkérdezte, hogy mit tudok csinálni. Mondtam, hogy autót kiválóan vezetek, így másnap már kamionsofőrként dolgoztam.

 

Az autóvezetési szenvedélye abban is megmutatkozott, hogy a torontói tömegközlekedési vállalatnál, a TTC-nél is dolgozott.

Én ebben a városban 19 évig buszt meg villamost hajtottam. De mindez úgy kezdődött, hogy abban az időben 2 hónapig a bátyámékkal dolgoztam, akik szintén kiköltöztek Kanadába. Akkor épp nem találtam azt a munkát, amit akartam volna. Egyszer csak azt mondtam, hogy én ezt a cigány munkát tovább nem csinálom. A bátyám barátja pedig erre elújságolta, hogy a TTC-nél buszvezetőt keresnek. Jössz-e? – kérdezte. Hát hogy ne mennék! Ő negyven éves volt, én pedig a 29. Mindketten kitöltöttük a formanyomtatványt és utána közölte a menedzser, hogy majd jelentkeznek. A tömegközlekedési vállalathoz ritkán vettek fel valakit, csupán, hogyha ismerték őt vagy üresedés volt. Többek között a bányába is így kerültem be. A közlekedési vállalatnál miután leadtuk a jelentkezési lapot, egy igen hosszú folyosón elindultunk kifelé, amikor utánam jött a menedzser, hogy fel vagyok véve. Én ez a 19 év alatt úgy kiismertem az utasokat, hogy ránézésre meg tudtam állapítani, hogy ki milyen és esetleg mivel küzd a magánéletében. Ha felszálltak, láttam azt is, hogy ki drogos, ki alkoholista.

 

Itt Kanadában is rengeteg jótevőjük volt, köztük egy ukrán hölgy is.

Igen, igen. Ő mindig kedves volt hozzánk. Kezdetben tőle béreltünk például lakást is Torontóban, amit a későbbiekben 2000 dollárért tudtunk megvenni. Amikor beköltöztünk a lakásba, az ukrán asszony kedvünkért fával beszigeteltette a lakást. De akkor is segített, amikor majdnem elvitték a kocsinkat. Részletfizetésre vettünk egy autót, de csak a nyári hónapokban tudtuk fizetni a törlesztőrészletet. Viszont az egyik tavasszal kopogtattak az ajtónkon, hogy már három hónapja nem fizettem. De nem ijedtem meg, szóltam az ukrán asszonynak. Ő kifizette a maradék tartozásomat, majd én pedig szépen lassan odaadtam neki a pénzt. Tőlem még semmit nem vettek el az életben, amiért megdolgoztam.

 

Czövek István történeteit hallgatva azon gondolkodtam, mennyi lelkiereje volt, hogy egy-egy nehéz szituációból képes volt felállni és tovább menni. Olyan mélységekből is talpra állt, amelyekből sokan nem tudtak volna. S mindezek a nehéz helyzetek csak még erősebbé tették őt, megerősítették a küzdeni akarásában. A sok próbatételen átment férfi a múltjának göröngyös útjából folyamatosan csak táplálkozik és sosem felejti el, hogy honnan indult. Felidézve a saját fiataléveinek nehézségeit, mindig szem előtt tartja azokat is, akik a mai napon is hasonló körülmények közül indulnak. S mint ahogy az ő életében oly sokan segítő kezet nyújtottak számára a megfelelő pillanatban, ő így lett a kárpát-medencei magyar fiatalság pártfogója. Köszönjük nagylelkűségét!