Olyan volt, mint a Bethesda fürdőben vagy még inkább a kenyérszaporítás csodájánál jelen lenni. Sokszor megtapasztaltam már, mégis mindig megdöbbent: nekem csak tennem kell, amit tudok, a többi csak úgy, megtörténik. Nem vártam, nem reméltem, csak túlélni akartam. És így lett feledhetetlen. Csak beszélgettünk. Kérdeztek, válaszoltam. A legtöbb emberi találkozás nem is áll másból. Tanári rutinnal álltam előttük, megszoktam már, hogy engem néznek, ők pedig nem is ismertek, tehát teszteltek, kóstolgattak. Ezt minden tanár átélte már, de most velem szemben nem gyerekek ültek, hanem tapasztalat, bölcsesség, lemondás, megkeseredettség, egy-egy egész életnyi megkövesedett, leülepedett reagálási rutin.
Pedagógusként hatni akartam a gyerekekre, formálni. Azon gondolkodtam, mit tudok itt tenni. Miért jöttem? És akkor megszületett a csoda: elfogadtak. Aki átélte már, ismeri ezt a pillanatot, amikor megszületik a semmiből egy híd, amin átsétálunk a másikhoz, leülünk vele szemben, és meghallgatjuk. Amikor ledőlnek a falak. Amikor egy lehajtott, kapucnis fej lassan arcot kap, és a szemedbe néz. Ezek nagy pillanatok, amikért érdemes élni. Kamaszok hálájához vagyok szokva. A suta, elhadart mondatokhoz, félszavakhoz, a félszegséghez. Ezek az idős emberek őszinteséget adtak nekem, rekedt hangon feltett, nagyon mélyről jövő kérdéseket, félelmeket. Ez az utolsó életszakasz, amit most élnek. Legtöbben tolókocsiban, mozgásukban korlátozva, betegen. A hála, amit – nem tudok jobb kifejezést – egyszerűen rám öntöttek, olyan mélyről fakadt, olyan spontán és őszinte volt, hogy zavarba hozott. Mindegyikükkel kezet fogtam, mert meg akartam köszönni ezt a délelőttöt, de ők könnyeztek. Valami történt. Pedig én csak elővettem két szikkadt halat, és másoknál volt néhány kenyér. A többi nem rajtunk múlott…
