A mai világban szinte bármit megvehetünk egy kattintással, de a valódi, emberi odafigyelést semmilyen algoritmus nem tudja pótolni. Amikor lelassulunk egy pillanatra, és ténylegesen meghallgatjuk a másikat, akkor a mázsás terhek, fájdalmas súlyok azonnal könnyebbé válnak. Egy közösség pontosan ettől a csendes, hétköznapi kíváncsiságtól és törődéstől kezd el lélegezni. Az igaz emberi kapcsolatok azok, amelyek a szeretetet és a boldogságot és a bizalmat generálják.
Zajlik az élet az ausztráliai magyar közösségben! Az Összetartozás temploma a Marsden-i Magyar Club fontos bázisaként működik. Ebben az időszakban többek között egyfajta kulturális hírmondóként tevékenykedtem. Amikor csak összegyűltünk az Összetartozás templomában, igyekeztem egy-egy különlönlegességet, érdekességet feleleveníteni a magyar kultúrából a brisbane-i magyar közösség számára. Olyan szellemi táplálékot nyújtva, amely a fülnek és a léleknek is jól esik. A legfontosabb kapaszkodó pontok egy közösség életében a közös élmények, valamint múltunk és hagyományaink felidézése és gyakorlása. A programsorozatot a Szent István bazilika harangjának hangjával indítottuk, hangolódva az államalapítás ünnepére. Innen egy nagyobb ugrással a honfoglaló ősmagyarok korára tekintettünk vissza, hisz a Honfoglalóknak és Szent Istvánnak köszönhetjük történelmünk alapjait.
A történelmi tablót aztán a hazai dalnokokkal folytattam. Cseh Tamással kezdtem, mert hogyan is lehetne teljes az élet Ausztráliában anélkül, hogy ne hallgatnánk meg együtt a legmeghatározóbb hazai énekesünk dalait? Megrendítő, egyben végtelenül katartikus pillanat volt, amikor lejátszottam a társaságnak a Csengey Dénes által zseniálisan megírt, és Cseh Tamás által megzenésített
„A kiabáló tengerész, Ausztrália” című dalt. A közönség soraiban a döbbenet és a felismerés vibrált; a dal teljes ismeretlensége ellenére gyönyörű sikert aratott. Olyan volt, mintha a múlt üzent volna a jelennek, egyenesen az óceánon túlról.
Egy másik alkalommal felidéztük egy különleges népdalokhoz kapcsolódó történetet, amikor Bartók Béla és Kodály Zoltán egy fonográffal a hátukon elindultak a falvakba népdalokat gyűjteni. Akikre rátaláltak azok tartottak a „beszélő géptől”, de a zeneszerzők türelmének köszönhetően hamar megnyíltak az emberek és felcsendültek a népdalok. Bartók rájött, hogy ezekben a népdalokban hatalmas ősi erő lakozik; nem véletlenül mondta, hogy „A népzene a természet tüneménye.” Ebből merítve született meg az "Este a székelyeknél" című darabja is, amely a mi templomunkban lejátszva békés, otthonos hangulatot teremtett és teljesen áttudtuk élni, hisz majdnem mindenki Erdélyből származott a jelenlévők közül, vagy ha nem is onnan, de nagyon közel áll a szívünkhöz. Örömmel látom, hogy a közösség nyitott ezekre a kulturális témákra, és örömmel fogadják őket.
Augusztus 20-át, Szent István királyunkat és az államalapítást természetesen méltó módon ünnepeltük meg. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy ceremóniamesterként, felkonferálóként vezethettem az ünnepi műsort. Szép beszédek és hangulatos dalok követték egymást az Összetartozás templomában és közösen, hálával emlékeztünk meg.
Végtelenül szeretem ezt a közösséget. Minden egyes tagja a szívem egy darabja lett, igaz magyar barátaim lettek az otthonhoz képest a Föld túloldalán egy másik országban. A Magyar Ház falai nem egyszerű téglából állnak. Ezek a falak a megalkuvást nem ismerő, tiszta szeretetet és a megmaradás akaratát őrzik, majd sugározzák vissza ránk.
A 21. században, amikor a virtuális terek és a digitális zaj végtelen hálózata köti össze a bolygót, a valós, hús-vér közösségek jelentik az igazi menedéket. Az emberi társaságok lényege ma már nemcsak a puszta információcsere vagy a közös időtöltés, hanem az a szellemi és lelki gravitáció, amely visszahúz minket a felszínességből a valódi jelenlétbe.
A képernyők által uralt korszakban a kapcsolataink elképesztő módon felgyorsultak, ám ezzel arányosan váltak ijesztően törékennyé és felszínessé. Ma már nem az a kihívás, hogy találjunk valakit, aki válaszol az üzenetünkre, hanem az, hogy találjunk valakit, aki a jelenlétével megtart a nehéz pillanatokban. Amikor leülünk egymás mellé, és képesek vagyunk filterek, valamint elvárások nélkül egymás szemébe nézni, a digitális kor magánya azonnal foszladozni kezd. Egy valódi, hús-vér közösségben ugyanis nem profilok vagy lájkok találkoznak, hanem sorsok, sebek, örömök és történetek.
Ez a fizikai és lelki közelség az egyetlen ellenszere annak az univerzális magánybetegségnek, amely a digitális bőség hátoldalán csendben felőrli az embert. Amikor egy szobában, ugyanazt a levegőt szívva dobban együtt egy társaság szíve, az nemcsak nosztalgia, hanem az emberi méltóság legősibb, legerősebb mentőcsónakja.
Ez a fajta összetartozás ma már radikális tettnek számít egy olyan korban, amely a széthúzást, az elszigetelődést és az egyéni buborékok építését jutalmazza. Amikor az ember időt szakít arra, hogy ne csak fogyassza a világot, hanem alakítsa egy közös térben, azzal visszaveszi az irányítást a saját sorsa felett. Nem a virtuális algoritmusok döntik el, kik tartoznak hozzánk, hanem a szívünk és a döntéseink, amelyek egy asztalhoz ültetnek idegeneket, hogy aztán testvérekként álljanak fel.
Egy hiteles közösség nem más, mint a modern világ legnagyobb luxusa: egy hely, ahol az emberi kapcsolatok által a világ végre megérkezik a teljességbe, és ahol a közös rezonanciában megszületik a csendes bizonyosság, hogy az élet nem a gép előtt ülve, hanem egymás kezét fogva teljesedik ki igazán.
