Moldvai élmények a 47. Tinódi Lantos Sebestyén Regöstáborban
A 2025-ös Regöstábor fókuszában a moldvai csángó hagyományok álltak. Az egész hét során különféle népdalokat, táncokat, meséket és imádságokat ismertünk meg, de még a tájnyelvükbe is bepillantást nyertünk. A regös programok mellett mindenkinek lehetősége nyílt bekapcsolódni valamilyen kézműves vagy zenei műhelybe, mint vonóshangszerek, citera, gyöngyfűzés, övfonás, fazekasság és a népi konyhaművészet ismerete.
A foglalkozásokat valódi mesterek vezették, akik nemcsak tudásukat, hanem lelkesedésüket is megosztották velünk. Délelőttönként és délutánonként előadásokkal mélyítettük ismereteinket a csángó kultúráról, történelemről, hagyományokról, népzenéről. Egyre inkább úgy éreztük, nem csak tanulói, hanem résztvevői lettünk ennek az ősi hagyománynak.
Az első három nap napirendje hasonló volt, azután szerda este, majd Nagycsütörtöktől kezdve érte el a tábor az igazi fényét. Nagyszerda este, a lányok fonóba gyűltek a pajtában, míg a fiúkat próbák elé állították – ügyesség, bátorság és persze tánctudás volt a belépő, azután pedig héjszával leptük meg a lányokat. A fonóban aztán mosoly, muzsika és vidámság töltötte be a teret.
Nagycsütörtöktől kezdve a napirendünk részei lettek a húsvéti szertartások, Bálint atya, -aki vácról érkezve elvállata a tábori papunk szerepét- segítségével mentünk végig a szent háromnap liturgiáin. Ezek a liturgiák mély, elcsendesítő élményt nyújtottak. Számomra Bálint atya személye fontossá vált a tábor során, gyönyörű liturgikus énekeket énekeltünk vele, közvetlen volt a fitalokkal és még abba is belement hogy a nagyszombati feltámadási szertartást délután 4-kor kezdje.
Nagypéntek különösen emlékezetes marad, mivel tánctilalom van, aznap nem táncoltunk, nem is próbáltunk, hanem a csendes napot egy természetjáró program töltötte ki. A 2550 – Till Anilla Kéktúra-film vetítése után magunk is útra keltünk a Szent György-hegyre, megélve egyfajta fizikai-lelki keresztutat. Voltak benne kihívások és emelkedett pillanatok – épp ettől vált olyan teljessé.
Őrsi csapatokban másztuk meg a hegyet és tapasztalhattuk meg a gyönyörű kilátást a balatonra, és fotózkodhattunk a bazaltorgonáknál.
A hétvégére megérkeztek a szülők, nagyszülők, hogy láthassák a gyermekeik unokáik munkáit, táncait amit a hét során gyakoroltak. Nagyszombat délelőtt még utoljára műhelyeztünk, de a délután már az ünnepi készülődésé volt.
Viseletbe öltöztünk, majd a szertartás után teljessé vált a húsvéti öröm. Este a kézműves alkotások kiállítása is megnyílt, a zenészek muzsikáltak, táncosaink pedig bemutatóval készültek. Az estét egy örömteli táncház zárta a pajtában – nevetéssel, tapsviharral és rengeteg közös élménnyel.
Húsvéthétfő is tartogatott vidámságot: a lányok előző nap gondosan megfestett tojásokat, a fiúk pedig saját írású verseket készítettek a locsoláshoz. Reggel kacagás, játékos locsolkodás és rengeteg szeretet jellemezte a búcsút – mindenki kapott néhány csepp vizet és sok-sok mosolyt.
A táborban három ösztöndíjas vett részt: Kádár Orsolya (Frankfurt), akitől az egész hét során tanulhattuk a néptáncot, Buda Beáta (Berlin) aki segédtiszti feladatai mellett a tábor médiafelelőse volt, valamint én, aki népi és egyházi énekek tanításával járultam hozzá a tábor sikeréhez.
A tábor rendkívül emlékezetes volt számomra és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a tábor szervezői meghívtak, hogy jövő évben is vegyek részt az akkor már 48. regöstáborban. Egy biztos, hogyha megyek (és nagyon szeretnék) akkor kevesebbet kell majd utazni, mint Drezdából.
