A melbourne-i magyar közösség életében egyre inkább megfigyelhető, hogy a harmadik, sőt már a negyedik generáció tagjai számára a magyar identitás nem feltétlenül a nyelvben él. Sokkal inkább a közösségi élményekben, a néptáncban, az ünnepekben vagy akár a magyar ételekben és süteményekben jelenik meg. A családi történetek, a nagyszülők emlékei, egy-egy közösen elfogyasztott gulyás vagy sütemény sokszor erősebb kötődést jelentenek, mint az aktív nyelvhasználat. Ugyanakkor ezekből a közegekből időről időre megfogalmazódik az igény a magyar nyelv elsajátítására is – és ez nemcsak Melbourne-ben, hanem a diaszpóra más közösségeiben is megfigyelhető jelenség.
A Fonó tánccsoportban kialakult fiatal közösségben is így született meg az ötlet, hogy jó lenne magyarul tanulni. Ez egy alulról jövő kezdeményezés, amire nagyon érdemes odafigyelni: ha megjelenik a lendület, akkor azt segíteni kell, mert hosszú távon ez tartja életben a közösséget. Jelenleg tizenkét fő tartozik a csoporthoz, bár az órákon általában nyolcan vesznek részt rendszeresen. A résztvevők mind huszonévesek, és nem mindenki beszél magyarul otthon: többen a többségi társadalomból érkeznek, magyar párjukon vagy házastársukon keresztül kapcsolódnak a közösséghez. A céljaik nagyon konkrétak: szeretnének beszélgetni a nagyszüleikkel, a párjukkal, vagy egyszerűen jobban érteni azt a közeget, aminek részévé váltak.
Az órák ennek megfelelően beszédcentrikusak, hiszen erre van leginkább szükségük. Nem nyelvtani rendszerek bemagolása a cél, hanem az, hogy használni tudják a nyelvet. Sok játékos feladattal dolgozunk, hétköznapi helyzeteket gyakorlunk, és mindig igyekszünk kapcsolódni az aktuális időszakhoz is. Húsvét környékén például locsolóverset tanultunk, és tojást is festettünk az órán, ami egyszerre volt nyelvi és kulturális élmény.
Ez a kis csoport jól mutatja, hogy ha a közösségben megszületik az igény a nyelv felé való visszakapcsolódásra, akkor arra érdemes építeni. Ezek a kezdeményezések hosszú távon a diaszpóra közösségi szövetét erősítik.
