Táborozni jó
Ha sátorban alszunk, nem feledjük az első éjszaka olykor reszketést okozó neszeit, az érzést, amikor először léptünk a reggeli harmatos fűre, a kabócák vagy tücskök hangját, a palacsinta ízét vagy a röhögést, amit nem bírtunk abbahagyni.
Gyerekek és felnőttek, résztvevők és szülők, mindannyian izgalommal készülünk minden alkalommal. Kisgyerekként az első tábor ismeretlen titkokat rejt, esetleg félünk, hogy majd nem tudunk elaludni anya és apa vagy a testvérünk nélkül; kikerülve a biztonságot nyújtó szülői szárnyak alól, magunkra maradunk.
Kamaszként pedig már esetleg azt gondoljuk, hogy kinőttünk a táborozásból, unott arccal maradunk mégis, mert anya és apa kérlelhetetlenül kirak bennünket a kocsiból sátrastúl, ruhástul, mert talán kamaszkoruk legszebb élményei jutnak eszükbe. Kísérőként vagy nevelőként azt szeretnénk, hogy minden rendben menjen, mindenki jól érezze magát, legyen megfelelő minőségű és mennyiségű étel, élményekben gazdag programok varázsoljanak mosolyt az arcokra az első perctől kezdve, és maradjon is, sőt fülig érjenek azok a szájak mindvégig. Szülőként pedig az a vágyunk, hogy önfeledt élményekkel gazdagodva, egészségesen és épen térjen haza a gyermekünk.
Táborozni jó. A gyerekek számára az önállóság érzése nagyszerű élmény. A táborban megtanulunk alkalmazkodni egy új típusú napi ritmushoz, egymáshoz, Nap mint nap olyan élethelyzetekbe kényszerít bennünket az együttlét, amelyekben láthatatlanul, észrevétlenül fejlődünk.
A tábor a családhoz képest egy sokkal nagyobb, és ugyancsak védett közösségben tanít meg együtt élni másokkal, szülők, nagyszülők, testvérek elvárásai, megszokások nélkül. Megtanít egyedül. felelősen dönteni (egészen attól, hogy egy adott napon melyik ruhát öltsük magunkra, és látni, hogy az mennyire felel meg a napi programok szempontjából; vagy megtapasztalni, hogy mi történik, ha valamilyen „tilos” területre tesszük be a lábunkat).
A tábor segít új kapcsolatokat, barátságokat kialakítani (esetleg olyanokkal is találkozunk, akik messze laknak tőlünk, és esélyünk sem lenne más körülmények között összefutni velük), élményeket, olykor konfliktusokat megélni.
Manapság azonban különös kihívás gyereknek és felnőttnek egyaránt offline létezni akár még öt napon keresztül is. És éppen ezzel a legfájóbb pillanattal indult a tábor a Marsdeni Magyar Házban. A gyerekek a búcsúpuszival egy időben megváltak a telefonoktól, okosóráktól, egyéb kütyüktől, amellyel kapcsolódhattak volna a világhálóhoz vagy egyáltalán a külvilághoz.
Csupán adott időkeretben vagy rendkívüli helyzetben volt lehetőség a szülőkkel társalogni. Mindig van persze, aki próbálkozik, ide-odadugdosva az eszközeit, de az első nap végére mentesek voltunk minden táboron kívüli kapcsolattól, és az ezzel kapcsolatos bárminemű érzésektől, és átadtuk magunkat annak az idilli környezetnek, amely körülvett bennünket, és a változatos programoknak, melyek során úgy tanultunk magyarul, hogy észre sem vettük.
Ragasztópisztolyokkal, címkékkel, kartonokkal, filctollakkal, a szivárvány színeiben csillogó kristályokkal teli asztal várta az első fecskéket, hogy elkészítsék a névjegyeket, melyektől néhány órán belül szinte mindenkinek sikerült megszabadulnia, olyan jól sikerült az ismerkedés egymással.
Öt csapatot alakítottunk ki öt vezetővel, hogy megkönnyítsük a kommunikációt, illetve praktikusnak tűnt a későbbi tutajozáshoz, a gondolkodtató játékok és versenyek lebonyolításához. A csapatok teljes odaadással és csorbítatlan kreativitással találták ki frappáns nevüket, tervezték meg a csapat zászlóját és a csapattagok maszkját.
A megvalósításhoz pedig előkerültek a tűk és cérnák, fonalak, textilek, filcek, ragasztók és egyéb dekorációs elemek, és kisvártatva megteltek az asztalok az árnyékoló alatt az udvaron, és készültek a remekművek. Szorgosan dolgoztak a NEM, a Csillagok, a Kicsi Kacsák, a Szőrös krumpli és a Jesus edition csapatok tagjai is.
A konyhában nagy volt a sürgés forgás, hogy a napi ötszöri étkezés mindig időben meglegyen. Gyöngyi, a Goald Coasti Magyar Iskola elnöke, Erzsike, Ella nagymamája, Kriszti, Csenge és Szabi anyukája és egyszer-egyszer Ági, Anna és Bence anyukája dolgozott kora reggeltől késő estig a konyhán, hogy folyton éhes táborozók elégedettek legyenek.
A második napon már intenzív munka folyt. Egyrészt elindult a tutaj készítés Kázmér édesapja, Balázs irányításával. Kisebb-nagyobb csoportokban került sor kézműves foglalkozásokra, ördöglakat szerelésre, és elkezdtük írni a színdarabunkat. Megegyeztünk abban, hogy a helyszín egy olyan bolygó, amelyen csak állatok [1]élnek boldogan és elégedetten, és a bölcs zsiráf a vezető.
A történet szerint a gonosz emberek elrabolják Sezsiráfot, mert a földön az egyedüli megmaradt állatkertben sem volt már egyetlen példány sem, és legalább mutatóba akartak egyet. Egy másik bolygón élnek az angyalok, Tiangyal és segítői Doangyal és Joangyal, akiknek az a feladata, hogy valamiképpen megvédjék a gonosz emberektől az állatok bolygóját.
Ezért különös álmot küldenek Anméhnek, akinek azonban eleinte senki sem akar hinni. A zsiráf-rablást követően az állatok tanácskozásba fognak, hogy mitévők legyenek. Vannak, akik szerint új elnököt kell választani, mások meg akarják támadni az embereket, ám a bölcs Zsokutya, Anméh és az angyalok szavára hallgatva, különleges tervvel áll elő: ki kell cserélni egy kreált zsiráffal a vezetőjüket. Zsokutya, Becsótány, Kákenguru és Szapapagáj megépítik az ál-zsiráfot, Anméh és Dékacsa felállítják az óriáscsúzlit, és kilövik a földre a műzsiráfot pontosan oda, ahol Sezsiráf tartózkodik.
Az álzsiráf szájából kiugrik egy levél, amely mindent tartalmaz, hogy Sezsiráfnak hogyan kell kicserélnie magát az álzsiráfra, hogyan kell eltulajdonítania egy űrhajót, amivel hazarepül. A terv sikerül, az állatok boldogok, és Sezsiráf elmeséli, hogy milyen tapasztalatokat szerzett a bolygón: „Skinner gondolatai jutottak eszembe, amikot az emberek fogjaként teltek napjaim: „Az igazi kérdés nem az, hogy gépek tudnak-e gondolkodni, hanem az, hogy az ember tud-e.”A mesterséges intelligencia a legemberibb technológia. Az egész azzal az ötlettel kezdődött, hogy mi lenne, ha léteznének embereket utánzó gépek. Aztán jött az emberi gondolkodás folyamatainak másolása, majd az agy tanulmányozása és elemzése. Nem lesz szükség az emberekre... csak sajnálni tudom őket, egy újabb faj a kihalás küszöbén...”
A tutajépítés kezdetekor előkerültek az üres tejes flakonok, lécek, fúrógépek, kötelek, mindenféle szerszámok és persze Balázs, aki nélkül soha nem tudtunk volna vízre szállni. A csapatok készülődtek a tutajozáshoz. Mindenkinek jutott mentőmellény, a lapátokat is megtaláltuk, és persze nagy volt a tolongás, melyik csapat próbálhatja ki először a közösen készített remekművet. A „kimerítő” tutajozással még nem ért véget az aznapi munka: rőzsét kellett gyűjteni és nyársakat készíteni, és ezek után jól esett leülni a lobogó tűz köré.
Egy szerdai napon tartottuk a húsvétot a táborunkban. Már az első feladat sokkolt néhány jelenlévőt: ki kellett fújni a tojásokat. Néhány tojást a tulajdonosa szeme láttára újra le kellett fertőtleníteni, hogy megerősödjön a bizalom. Voltak, akik eleinte óckodtak attól, hogy az ajkukhoz emeljenek egy tyúk által kibocsátott produktumot, de végül mindenki beadta a derekát. Az írókával való tojásírást is hamar sikerült elsajátítani. Ugyan olyan tolongás nem volt, mint a tutajozásnál, de a hat íróka megállás nélkül dolgozott.
Kalapból húztunk egy-egy nevet, és angyalokká váltunk... Vagyis akinek az „angyala” lettünk, arra igyekeztünk különösképpen figyelni, és minden módon kedveskedni neki, ahogy csak lehetett. Hogy ki volt az én angyalkám, csak sejtem, de minden nap volt valami kedves meglepetése, ami megmelengette a szívemet.
Minden nap próbáltuk és csiszolgattuk a darabunkat. A negyedik napra elkészültek a díszletek, a műzsiráf, az óriás csúzli, a jelmezek és a maszkok is sorakoztak. És csütörtök este a „tiszteletdíjas” közönség elfoglalta a helyét, felcsendült a nyitózene, és megszólalt Bence a szerepéhez tökéletes hangja:
„Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban..." Sikerünk volt. A tiszteletdíjas közönség lelkesen tapsolt, és ünnepelte a szereplőket.
A tábor záró napján a gyerekek "főztek". Kőlevest készült, amelyet természetesen a népmesénk ihletett, aminek előadásához elkészítettük a fiatalabb táborozókkal a bábokat és a bábszínház pedig az egyik legfiatalabb résztvevő, Samu kreativitását és kézügyességét dicséri.
A krumplis lángos dagasztása olyan jól sikerült, hogy volt akiről patakokban folyt a víz, olyan elánnal dolgozott. A végeredmény azonban magáért beszélt. 3,5 kg lisztből és 1,5 kg krumpliból készült lángosnak nyoma sem maradt, még fotót sem tudtunk róla készíteni.
A búcsúzás nem volt mindenki számára egyszerű, és ez is azt mutatta, amit mindannyian éreztünk, hogy minden nagyon jól sikerült. Sokszor láthattunk fülig érő szájakat, nevetéstől potyogó könnyeket, lelkes vagy elégedett arcocskákat, így minden szülő is elégedett lehetett, hiszen épségben, egészségesen, sőt igazán tartalmas, önfeledt élményekkel telve vihették haza gyermekeiket.
Csak azzal búcsúztunk, hogy JÚLIUSBAN ISMÉT TALÁLKOZUNK!!!
[1] (Anmajom, Dékacsa, Limacska, Zsokutya, Kákenguru, Salégy, Anméh, Elviziló, Szapapagáj, Becsótány – minden állat úgy kapta a nevét, hogy a megszemélyesítők nevének első két-három karaktere került az állat neve elé, azaz Sebi játszotta a zsiráfot, Zsombi a kutyát, Angéla a méhet),
