Amikor ugyanazt mondjuk, de mást értünk alatta. Félreértések a diaszpórában élő cserkészekkel.
Clevelandbe érkezésem előtt is hallottam már a cserkészetről, de Magyarországon nem kereszteztük egymás túraútvonalait. Én nem vagyok cserkész, sőt, nem is lettem az, de azért igen sokat tanultam tőlük és róluk az elmúlt 9 hónapban. A diaszpóra magyarságában a magyar közösségek igen nagy százaléka a cserkészet köré épül, csakúgy, mint Clevelandben.
Kisebb túlzással mondhatom, hogy szeptember óta szinte mindig cserkészekkel voltam körülvéve, velük dolgoztam, velük laktam. Mint minden szakmának, úgy a cserkészetnek is megvan a maga szókincse, ami nem feltétlenül egyértelmű egy kívülálló számára.
Csajkából esznek, Árvalányhajat olvasnak, jubiban portyáznak, AKI-n versenyeznek, és akkor még a különféle rövidítésekről nem is beszéltem… Jobbnál jobb félreértéseket szült a vacsoraasztaltól a regös próbáig ez a különös „hunglish-sal” (magyar és angol nyelv egy mondaton vagy szón belül való alkalmazása, esetlegesen nem létező szavak alkotása, összevonása) kevert cserkész gondolkodásmód. Hisz, ami számukra egyértelmű volt, számomra a legkevésbé sem…
Néptáncosként jól ismerem az árvalányhajat, amely egy vadon termő, védett, egyszikű perjeféle. Vékony, fehér szálait egyesével óvatosan csokorba szedték, és egyes vidékeken a férfiak díszítésképpen a kalapjukba tűzték. Egy biológusnak ritka növényfajt, egy néptáncosnak kalapdíszt jelent az árvalányhaj, de mindkét esetben ugyanarra a dologra gondolnak csak kicsit más formában. Ellentétben a cserkészekkel…
Egyik reggel kaptam egy emailt, melyben a regös cserkésztiszt az iránt érdeklődik, be tudnám-e borítékozni az árvalányhajakat a következő héten. A reggeli kávém előtt nem igazán tudtam értelmezni a dolgot, így inkább bezártam az e-mailt, főztem egy feketét és próbáltam rájönni, miért kellene borítékba tenni a növényt, amit semmiféleképpen nem szabad így tárolni.
Meg egyébként is, honnan szerzett ilyet, mi köze van a dologhoz az e-mailben szereplő másik 2 cserkésznek, akiknek semmi néptáncos vonatkozása sincs, és legfőképpen miért kell utána a Cserkészház ablakába tennem...és egyre csak sorakoztak a kérdések a fejemben, de úgy voltam vele, ha ez a feladat, hát legyen, megcsinálom.
Már éppen fogalmaztam meg a válaszomat, hogy persze, nyugodtan bízza rám, de nem igazán értem miért és hogyan kellene borítékba gyűrnöm a növényt, amikor hirtelen bevillant egy korábbi beszélgetésfoszlány. Árvalányhaj, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) félévente megjelenő magazinja. Természetesen kiderült, hogy az újságot kell borítékba tenni és megcímezni, nem az általam ismert kalapdíszt. Ezután gyorsan értelmet nyert a feladat, de azóta is jót nevetünk az eseten.
Vasárnapi ebéd és rajtam kívül mindenki cserkész az asztalnál. Beszédtémák jönnek mennek, aminek a felét értettem, a felét nem. Semmi baj, majd a szövegkörnyezet segíteni fog, legalábbis reménykedtem benne. Aztán hamar rájöttem, sokkal egyszerűbb kérdezni, mert amikor ilyen mondatok repkedtek, hogy:
„a SSCSP gyűlés után a cskp hívott, hogy elmondja, egyeztetett a rajvezetővel és az ŐV-kel, és nincs elég csajka a hétvégére”, vagy éppen „az idén a VK egy héttel később kezdődik, mint szokott, a Kismintába és a Mintába még várnak jelentkezőket, de a ST és a Dobó már megtelt, de a keretmesén még dolgozni kell”, vagy a „Jubi Fiú II naposa jelezte a törzsnek, hogy késni fognak a koronázási ceremóniáról, és szeretnének még kérni 12 db jubitőrt, mert kevés lett”, be kellett látnom, hogy ez nehéz lesz háttértudás nélkül.
Viszont ebből is látszik, hogy milyen gyorsan tanul az ember, ha folyamatosan ezzel van körülvéve. Mára ezek a mondatok meg sem kottyannak. A cserkészet felépítését és táborait tekintve hamar átláttam a helyzetet, megtanultam a rövidítéseket, többek között azt is, hogy a JM! minden e-mail végén nem angol mozaikszó, hanem a Jó Munkát! cserkész köszönés rövidítése.
A másik kedvenc félreértésem egy regös próba alkalmával történt. Éppen viseletet osztottam volna a fiúknak, amikor mondtam nekik, hogy gyorsan öltözzenek fel és álljanak be velem szembe magasságsorrendben egy sorba, jobb oldalt a legmagasabb. Még mutattam is nekik a kezemmel, hogy hogy gondoltam.
A táncosok elkezdtek egymás mögé beállni, nyilván csak az első embert láttam, a többiek takarásban voltak, így képtelenség volt átlátni a ruhájukat. „Fiúk, nem így, sorba, hogy mindenkinek lássam a viseletét!" Sürgetett az idő, rengeteg dolgunk volt még azon a próbán, de egyszerűen nem azt csinálták, amit szerettem volna.
Toporogtak egymás mögött és nem álltak egymás mellé. Kezdett elfogyni a türelmem, és egyszerűen nem értettem, hogy mi olyan nagy feladat abban, amit kérek, de ugyanakkor láttam az értetlenséget és a tanácstalanságot a szemükben, hogy ők viszont azt nem értik, mi a problémám, amikor azt csinálják, amit kértem.
Egyszer csak megjelenik mellettem a másik tánctanár, aki szintén cserkész, hogy amire én gondolok az cserkésznyelven vonal, nem sor. Egyből elkiáltottam magam: „Gyerekek, egy vonalban előttem magasság szerint!+ Mint a villám, úgy pattantak a helyükre és várták a következő parancsot.
Elnevettem magam, és megköszöntem segítséget. Mennyivel könnyebb lett volna, ha ezt már a legelején tudom. A félreértés megint abból adódott, hogy ők cserkész, én pedig táncos észjárással gondolkodtam. Nekik a sor, az egymás mögött van, nekem pedig, ha ruhaosztásról van szó, egymás mellett.
A történetek sora a végtelenségig bővíthető. Elejtett félmondatok, sokat mondó összenézések, önfeledt kacagások. De ettől csak még jobban szerettem a cserkészekkel való közös munkát, hiszen mindannyian megállás nélkül formálódtunk, tanultunk egymástól.
