A prágai Liszt Intézetben csütörtök délutánonként összegyűlnek a magyar gyerekek, hogy ki-ki a korosztályának megfelelő osztályban részt vegyen egy magyar irodalom, nyelvtan vagy épp történelem órán.
Az utolsó hetekben egy nem várt kéréssel fordult hozzám a prágai magyar iskola egyik oktatója: egyéb teendői elszólították, ezért arra kért, hogy tartsam meg helyette a negyedikesek magyaróráját. A kérésre gondolkodás nélkül igennel feleltem, mert régi vágyam volt, hogy magyar irodalmat taníthassak. Ezt kiváló alkalomnak tartottam arra, hogy kipróbáljam magam ezen a téren. Szerencsére a gyerekek közül többeket a hangszeres órákról már ismertem, így nem kellett sok időt az ismerkedésre fordítanunk.
Az óra megtartásához szabad kezet kaptam, ezért – mint az időmértékes versformák rajongója – azt találtam ki a gyerekeknek, hogy próbáljunk meg közösen antik mértékben verset írni. Az órát természetesen játékos ráhangolódással kezdtük: bevittem egy babzsákot, és akinek dobtam, annak el kellett mesélnie a napja számára legfontosabb momentumát. A szabály az volt, hogy csak az beszélhetett, akinél éppen a babzsák volt. Ezután megkérdeztem őket, szerintük mitől vers a vers, és mire való. A válaszaikat egy-egy szóban felírtam a táblára, ahol egy idő után kirajzolódott a versről alkotott elképzeléseik gondolattérképe.
Ezt követően egy Weöres-vers ritmusára kellett az asztalon kopogniuk. Miután ráéreztek a rövid és hosszú szótagok váltakozására, megpróbáltuk a vers képletét is leírni a rövid és hosszú morákat jelölő megfelelő jelekkel. A következő lépésben több időmértékes és hangsúlyos verset is felolvastam nekik, amelyekről meg kellett állapítaniuk, hogy az adott vers időmértékes-e.
Sajnos a versírásig végül nem jutottunk el, viszont a gyerekek számos verssel gazdagodhattak ezen az órán.
