Ijjas Diana interjúja nagymamájával, Belanszky Demko Andreával
Az interjú szereplői:
Ijjas Diana (D), 17 éves, Buenos Aires-ben született, harmadik generációs magyar. Négy nagyszülőjéből három magyar, ezért mindig jelen volt családjában a magyarság. Kisgyerek óta felváltva használta a magyar, spanyol és német nyelveket. Nagyon fontosnak tartja a magyarságát, ezért hétvégén a Zrínyi Körbe jár, és cserkészkedik. Sokan meglepődtek az iskolában, amikor megtudták, hogy magyarul beszél, és ezért „húngara”-nak hívták néhányan. Többször járt már Magyarországon, ahonnan mindig felejthetetlen élményekkel tért vissza.
Belanszky Demko Andrea (A), 1938-ban született Budapesten. 1949-ben érkezett Argentínába szüleivel, két öccsével és több ismerősével. Napjait a magyar öregotthonban tölti, több magyar nagyszülővel együtt, gyakran jár eseményekre a Magyar Házba, és barátnőivel, a „Boszorkányokkal” rendszeresen találkozik.
Az interjú:
D: Hol és melyik évben születtél?
A: 1938-ban Budapesten.
D: Kik voltak a szüleid és mivel foglalkoztak?
A: Apám repülőpilóta és jogász volt, sajnos lezuhant, mielőtt én megszülettem. Édesanyám háziasszony volt, rám kellett, hogy vigyázzon.
D: Kik, mikor és miért döntöttek úgy, hogy kivándoroltok?
A: Nem döntöttünk, a sors hozta, hogy ide jöttünk, mert az anyám férjhez ment újra, és a leendő férje növénynemesítő volt, ekkor Argentína olyan ország volt, amiben nagyon jó jövőt látott. Mielőtt viszont mi ide értünk volna, Peron lett az elnök, eldöntötte, hogy külföldi nem vehet reszt az itteni munkában, tehát apám hoppon maradt. Ennek ellenére mégis miért döntöttünk úgy, hogy ide jövünk? Magyarországról el kellett menni, mert elvesztettük a háborút, sok mindent elvettek, többek közt a növénynemesítőt ahol az apám dolgozott tehát kellett valamit keresni.
D: Mi volt a gyerekkorban a legmeghatározóbb élmény a magyarsággal kapcsolatban?
A: Magyarországról sokra nem emlékszem, mert nem voltam még 6 éves, amikor eljöttünk. Emlékszem arra, hogy mikor a falut elhagytuk a karavánnal, jöttek a repülőgépek, és az emberek nem tudták, hogy mit fognak bombázni, erre mindenki leszállt a kocsiból, ki a mezőre, és ott feküdtünk, ameddig a repülőgépek elmentek, ez volt az egyik, amire emlékszem.
D: És egy jó élmény?
A: Egy jó élmény az volt, amikor karácsonykor kaptam egy babaházat. Egy babaházat, amiben én fel tudtam állni, a babaháznak volt ajtaja, ablaka, ahol be lehetett menni, és elég szép nagy babaház volt, erre emlékszem.
D: Hogyan, milyen körülmények között és milyen útvonalon jutottatok el új lakóhelyetekre?
A: Mi Magyarország után először 4 évig Ausztriában voltunk és onnét jöttünk Hafen-ból (német kikötő) egy amerikai hajón. Az út három hétig tartott Buenos Aires-ig. Én megbetegedtem az úton, kórházba kerültem, mikor ideértem. Először a bevándorlók hotelében laktunk, és akkor szüleim sürgősen kerestek lakást, találtak Temperley-ben és oda mentünk vonaton.
D: Milyen kezdeti nehézségekkel kellett szembenézniük a letelepedés után?
A: Miután mi ide értünk, mivel én még csak 11 éves voltam, az iskolába kerültem, arra emlékszem, hogy 11 éves koromban az első elemibe raktak, ahol a gyerekek 6-7 évesek voltak és nevettek azon hogy én nem tudok spanyolul, de megtanultam ennek köszönhetően. Ez volt nehézség, különben én nem dolgoztam, tehát csak tanulással kellett foglalkozzak.
D: Gondoltatok-e arra, hogy idővel hazatértek majd?
A: Szüleim MINDIG gondoltak arra hogy valamikor visszamegyünk, visszakapják az ottani tulajdonokat, és ott fogunk élni vígan. Ez soha nem történt meg. Én szerettem volna megismerni a helyet, ahol születtem, de már nem úgy, hogy ott maradjak.
D: Mikor és hogyan kerültek kapcsolatba a helyi magyarokkal?
A: Amikor megérkeztünk, szüleimnek voltak itt ismerősei, akikkel beszélgettek, találkoztak, bridzseztek, és rajtuk keresztül bekerültek a Magyar Házba, oda pedig vittek engem is, így kerültem be a magyar közösségbe.
D: Hány éves voltál amikor bekerültél? És milyen szervezetek és közösségi programok léteztek?
A: Körülbelül 14-15 éves voltam, amikor bekerültem a Zrínyi Körbe, volt önképzőkör, ahol a magyar máterek tanítottak, és én mivel már nagyobb voltam mint az iskolások, inkább oda jártam, itt viszont elsősorban külföldi, vagyis francia és angol írókkal foglalkoztunk, nem pedig magyarokkal. A tánciskolába, ami akkor működött, nem mentem, mert elég messze volt Temperley a Magyar Háztól, és ezért nem engedték a szüleim, hogy menjek. Később pedig, 18 évesen bekerültem a cserkészetbe.
D: Miben változott leginkább a szervezeti magyar élet?
A: Az évek során sokat változott, lassan meghaltak az idősebbek, és maradtunk a fiatalok, akiknek már nem volt olyan magyar múltunk mint nekik, ezek szerint változtak a magyar életformák is.
D: Mi változott veled, a magyarsággal kapcsolatban?
A : Egész más lett, mert gondolom, hogy Magyarországon egész mást csináltam volna, mint amit itt, mert itt inkább a magyarság megőrzésén törtünk a fejünket.
D: Mit jelent számodra a magyarság és Magyarország?
A: Magyarország a szülőföldet, ott születtem, azonban nem mondhatom hogy minden odaköt, túl kicsi voltam mikor eljöttünk. Mégis bizonyos fokig tartom a kapcsolatot, mert szüleim oda tartoztak, nagyon vágytak vissza, nem voltak megelégedve az itteni élettel. Őriztem a magyarságomat, hogy majd valamikor visszamegyek, sosem törtem a fejemet azon, hogy ott maradok vagy nem maradok, sors hozta így.
D: Voltál már Magyarországon, miután ide vándoroltatok?
A: Már voltam Magyarországon, amikor már felszabadult Magyarország, illetve kimentek az oroszok, 1992-ben (amikor 18 éves volt Zsófi, a kisebbik lányom). Akkor Zsófival mentem először Magyarországra, főleg Budapesten voltunk, mert még ott voltak az unokatestvéreim, ott több családtaggal találkoztunk, az unokatestvéreimnél laktunk. Azután elmentünk Makóra ahol egy másik unokatestvéremmel találkoztunk, tehát családi látogatás volt.
D: Magyarságodat hogy ápoltad itt?
A: Úgy ápoltam, hogy mentem a magyar istentiszteletre, a Magyar Házba, bekapcsolódtam aktívan az ifjúsági mozgalomba, a cserkészetbe, a Zrínyi Körbe.
D: A cserkészeten belül mit csináltál?
A: A cserkészeten belül több mindent csináltam, főleg szertáros, pénztáros, vezető voltam, egészen tiszti fokozatig jutottam, utaztam Amerikába tiszti kiképzőre, itteni a Regös csoportban is részt vettem, igazából mindent csináltam ami volt.
D: Melyik a legjobb élmény a cserkészeten beleül?
A: Számtalan élmény volt.
D: Mesélj, hogyhogy a férjed nem magyar volt?
A: Férjem argentin, finn és córdobai származású fiatal ember, akit itt evezés közben ismertem meg. Nem magyar volt, mert magyar kevés volt, a sok lány között nem volt elég fiú, és őt én magam szereztem, nem tudta senki sem azt mondani, hogy én hoztalak össze vele, mert a véletlen hozott össze minket.
Önvallomás (Diana):
Mit jelent számodra a magyarság és Magyarország?
Szerintem nekünk, diaszpóra magyaroknak, egy különleges feladatunk van: ez a magyarság fennmaradásának biztosítása és erősítése. Hétvégi magyar iskolába járok szombaton és utána magyar cserkészetre megyek. Van, hogy minden péntek este néptánc próbára megyek. Ezen kívül vannak kis apró dolgok is, amit minden nap csinálok. Például próbálok a szüleimmel magyarul beszélni, ismerős magyarokkal kapcsolatban maradni, és velük beszélgetni, vagy magyar zenét hallgatni. Lehet, hogy szombatonként néha panaszkodom, mert egész nap magyar foglalkozásom van, vagy mert tanulnom kell a magyar vizsgákra, de ez megéri.
Hogyan ápolod a magyarságod?
Itt Buenos Aires-ben a hétvégén a magyar iskolába járok, ahol magyar történelmet, földrajzot, néprajzot, nyelvtant és irodalmat tanulunk. Egy nagyon szoros barátságot alakítunk ki az itteni magyar osztályommal, összesen nyolcan vagyunk, öten lányok és három fiú. Már 6 éves korunktól együtt vagyunk, együtt táborozunk, együtt utazunk és együtt őrizzük a magyarságunkat. Minden nyáron megyünk cserkész táborba, és ez az, amit legjobban élvezek cserkészeten belül. Körülbelül 10 napig barátokkal énekelünk, egy sátorban vagyunk, játszunk és sokat nevetünk. A néptánc csoportnak, Regösnek is tagja vagyok. Ezt is nagyon élvezem, főleg amikor népdalokat énekelünk.
Voltál-e már Magyarországon? Hol? Mikor?
Szerencsére már többször volt alkalmam Magyarországra utazni. Hihetetlen volt személyesen is megtapasztalni, azt amit a ZIK-ben tanultam, amit a szüleim, nagyszüleim, barátok és a bátyám meséltek, mind azt láttam és éreztem. Először láttam a Dunát, a Hősök terét, megkóstoltam a kakaós-csigát, a kürtőskalácsot, és az első alkalom, amikor mindenki magyarul beszélt. Életemben először 2016-ban voltam Magyarországon egy ösztöndíjjal, három hónapra. Perbálon, egy faluban laktam, Budapesttől 1 óra busszal. Iskolába jártam, de azon kívül sokat utaztunk, Felvidékre, Győrbe, Pannonhalmára és Szegedre. Másodszor a családdal utaztunk Magyarországra, mert szüleim vagy 30 éve nem voltak Magyarországon. Nekik is nagyon sokat jelentett ez az utazás, mert Magyarország, mióta nem voltak, szerintük teljesen megváltozott. A Rákóczi Programnak köszönhetően azután még kétszer voltam Magyarországon, különböző programokkal, egyszer egy Adventi Programba, máskor egy Néptánc táborban. Magyarországi utazás után mindig motiváltan és lelkesen jöttem vissza Argentínába, mindig többnek és többnek éreztem a magyarságom, számtalan új élményekkel, barátságokkal és tapasztalatokkal gazdagodva.
