Igen fák, mert Tambourine Mountain fái mind az égig akarnak érni, versengnek egymással a napfényért
De addig is: a Tamborine-hegység őrzi titkait, s türelmesen várja, hogy felfedezzük őket — lépésről lépésre.
Valamikor, úgy 20-23 millió évvel ezelőtt, az ausztrál kontinensnek elege lett abból, hogy lapos és unalmas. Úgy döntött, feldobja magát egy kis tűzijátékkal, és a Wollumbin (Mount Warning) térségében egy hatalmas vulkán úgy döntött: „Ideje egy kis bazaltot köpni!”, és köpött is. Nem is keveset. Olyan sok láva ömlött ki, hogy a környék szó szerint elolvadt.
A bazaltfolyamok úgy terültek szét, mint túl sok csokiszósz egy palacsintán. Mire a vulkán kifulladt, már egy 2000 méter magas, 100 kilométer átmérőjű „kupola” állt a helyén — mintha a Föld megpróbált volna kalapot húzni magára. Ez a „kalap” akkorára sikerült, hogy elért délre Lismore-ig, nyugatra Mount Lindsay-ig, északra pedig Tamborine Mountain-ig. Így lett Tamborine egy kicsit a Tweed-vulkán "északkeleti kilátóterasza".
Évmilliók teltek el. Az eső, a szél egyre formálták a vulkáni maradványokat, de a Tamborine-hegység maradt, mint egy megkeményedett emlék arról az időről, amikor itt is háborgott földanya.
Évezredekkel később az őslakos közösségek, a Bundjalung nép, melynek tagjai spirituális jelentőséget tulajdonítottak ennek a hegyvidéknek, és úgy hitték, itt lakoznak a „Dreamtime” szellemei.
A Bundjalung nép mély kapcsolatot ápolt a földdel, és abban hittek, hogy területük természetes képződményeit a „Dreamtime” ősei teremtették. Gazdag mitológia kincsük egy része a Butheram (álom) történetei. Ezek az ősök szent helyeket is létrehoztak, úgynevezett djurbil-okat, ahol bizonyos rituálékkal vélték biztosítani állataikat és élelmeiket.
Mára zarándokhellyé vált Tambourine Mountain néhány órás sétára, túrázásra vagy akár egy hétvégi kikapcsolódásra. A hegy tetején az esőerdő úgy zúg, mintha a Föld régi énekeit dúdolná, a fák alatt pedig olyan ritka madarak és növények élnek, amelyek sehol máshol nem találhatók.
Csak jönnek-mennek a helyiek, a környékbeliek, az átutazók, járják a sűrű, ősi erdőket, hallgatják a különféle madarak minden irányból érkező dalát, átkelnek (vagy inkább átkúsznak, átmásznak) a patakokon, néha botladoznak (némelyek agyagos-sáros ruhadarabjai jelzik az átjutás viszontagságait).
A levegő hűs és párás és senki sem gondolná, hogy ez a békés, nyugodt, érintetlen természeti kincs egyszer „lávát okádott” szanaszét.
