Amikor nekivágtam a Körösi Csoma Sándor ösztöndíjprogramnak, nem gondoltam, hogy a magyarsághoz, a magyar kultúrához való viszony új színeivel ismerkedem meg. Ebben a cikkben szeretnék kicsit mélyebben belemenni a témába, mint hogy „a kinti magyaroknak teljesen más a hozzáállása a nemzeti identitásukhoz”. De miért? És ez mit jelent?
Először arról írok, hogy mit tapasztaltam. Anyukák önszerveződő módon, a szabadidejüket feláldozva szerveznek meg egy egész iskolát. Eszközöket vásárolnak, kitalálják a napot, akár pedagógusdiploma nélkül is írni és olvasni tanítják a gyerekeket. Kutatnak a neten vagy a régi, poros verseskötetekben versek után, amelyeket meg lehet tanítani a gyerekeknek. Viseletet varrnak vagy varratnak, néptánclépéseket tanítanak, elhordják a gyerekeket szombatonként az iskolába, hogy gyakorolják a kicsik a magyar nyelvet, és ők is tudják, hogyan kell kanyarítani az „ő” betűt.
Magyarországon erre semmi szükség, és hétvégén is ki akarna dolgozni, merthogy ez valahol munka is. De ha ez nincs, akkor a gyerekek nem kapnak segítséget abban, hogy kétnyelvűek legyenek, vagy megéljék a magyar közösség és a magyar nyelv adta élményeket, és a kötődés elveszik az anyakultúra iránt.
A kocsiban népzene szól. Értékkel bírnak a színek: a piros, a fehér és a zöld. Minden tárgy és étel, ami otthonról jön. Megkönnyebbült sóhajokat hallani, ha valakivel egy hosszú nap után lehet magyarul beszélni, még akkor is, ha már vagy még akcentussal beszéli valaki a nyelvet.
Ruhatárat tartanak fenn, közösen újítják fel és építik a táncegyüttesi raktárat, hogy elférjen az ütőgardon, a fellépéshez, a gyerektáncházhoz való eszközös doboz.
A tánc itt öröm és élvezet, teljesítményszorongás nélkül. A táncházakban azonnal mindenki felpattan, amint az első hangot kiadja a hegedű. Örömmel izzadnak bele a ruhába a résztvevők, mert végre van magyar zene, és még tanulhatnak is tánclépéseket. Ki kell használni ezt az időt! A táncházmozgalomban otthon kialakult egyfajta gátlásosság. A sok, magas színvonalú táncműhely táncosai nem feltétlenül állnak fel táncolni, vagy nem rögtön; előfordul az összehasonlítás, a megítéléstől való félelem, és kicsit megbomlik a közös élvezet. Illetve aki tud táncolni, az a csapat összezár; a laikus érdeklődők pedig nehezen tudnak becsatlakozni. Itt mindegy, ki hogyan táncol, a lényeg, hogy együtt mulasson, aki ott van. A táncház egy közös ünnep.
Szervezni kell mindent. Egy magyar zenekar meginvitálása nagy költségekkel jár az utazás, a szállás és a tiszteletdíj miatt, de időről időre áldoznak az itteniek erre. Áldozatokat hoznak a magyar kultúra megéléséért.
Vannak találkozók szervezetek között, amelyeknek az a célja, hogy összefogják a németországi magyar kulturális tevékenységeket. Összebeszélnek városok, hogy ha jön egy-egy fellépő, akkor egy kisebb turné keretén belül szét tudják dobni az utazási költségeket.
A magyarságtudat és a kultúra itt nem sok. Nem mellveregetős. Nem egy elhanyagolt vagy éppen forszírozott, kirekesztő dolog. Megfér egymás mellett a kultúra őrzése és barátságos megismertetése a külföldiekkel és a helyiekkel. A programplakátok és a honlapok mind magyarul, mind németül elérhetők, hogy minél több ember megtapasztalhassa, milyen különleges kincs a magyar kultúra, és… csodájára is járnak!
Olykor akkor vesszük észre mink van, milyen értékek rejtőznek a tévészekrény alatti Petőfi-összesben, amikor távolról szemléljük kis hazánkat, és ami addig csak porfogó volt, hirtelen az identitásunk, az énünk láthatatlanból láthatóvá váló, esszenciális részeként nyilatkozik meg.
