Erdélyben születtem, egy kis faluban, Maros megye szívében, Rigmányban. Korai éveimet az „It takes a village to raise a child” mondás szelleme jellemezte. Gyermekkoromat a templomi közösség, a nagyszülők, az együttlétek és a támogató emberi kapcsolatok formálták. Később a Kolozsvári Református Kollégiumban folytattam tanulmányaimat, ahol két évet töltöttem – életem egyik legmeghatározóbb időszakát. Itt kapott szilárd alapot értékrendem és identitásom. 

Ezt követően életem szó szerint a feje tetejére állt: családommal Ausztráliába, Sydney-be 
költöztünk, ahol teljesen új világ várt rám. Egy dolog azonban nem változott: vasárnapjaimat a Sydney-i Magyar Református Gyülekezetben töltöttem, ahol nemcsak a 
szavaimat, hanem az érzéseimet is megértették. Később a Sydney-i Magyar Iskola diákjaként érettségiztem. Aktívan részt vettem a magyar közösség életében: mindig ott segítettem, ahol szükség volt rám. Szüleim erős példát mutattak – ők is elkötelezetten támogatták mind az egyházi, mind a szabadidős magyar események szervezését. Számukra mindig büszkén lobogott a bőrönd oldalán az a bizonyos székelykék zászló a nappal és a holddal. 

Életem során mindig és mindenhol kisebbséghez tartoztam – és tartozom ma is. Egy 
támogató közösség számomra mindig többet jelentett bármi másnál. Ez motivált arra, hogy emberekkel foglalkozzak és olyan támasza legyek mások életének, amilyen számomra olykor hiányzott. Ausztráliában Community Services (közösségépítés) diplomát szereztem, majd tudásomat tovább akartam mélyíteni, ezért Hollandiában folytattam tanulmányaimat Nemzetközi Szociális Munka szakon. Egyetemi éveim alatt több helyen gyakornokoskodtam és önkénteskedtem (UNICEF, IFSW, community services szervezetek).  

Fontos volt számomra, hogy magyarként az anyaország szociális helyzetébe is belátást nyerhessek, így egy csereprogram keretén belül költöztem Magyarországra, ahol a Magyar Református Szeretetszolgálat gyakornokaként járhattam az országot. Többek közt Ózdon, a Cigándi járásban dolgozhattam családsegítőként, mentorként, hajléktalanmisszióban és más vidékfejlesztési programokban. 

Ballagásom után Budapesten, egy egyházi intézményben dolgoztam terápiás szociális 
munkásként, ahol halmozottan sérült, mentális és fizikai nehézségekkel élő lakók mindennapjait kísérhettem. Ez a munka új szintre emelte türelmemet, kríziskezelési képességeimet, és új értelmet nyert általa az empátia szó. 

Összességében nézve talán az „aktív” szó ír le engem legjobban. Eddig harminc országban jártam – több hónapos latin-amerikai hátizsákos utazás, hegymászás a Kárpátokban, vagy akár egy futás a Margitszigeten – mindig keresem az új kihívásokat. 

Erdélyben „túl magyar” voltam, Ausztráliában egy újabb bevándorló, Hollandiában csak egy „international student”, Magyarországon pedig az, akitől gyakran megkérdezik: „miért jöttél haza?”. 

Ezek az élmények egy dolgot erősítettek meg bennem: megértettem, hogy a haza sokkal 
több, mint egy ország és annak határai; hiszen az igazi erő a közösségben rejlik. Egy közösség befogadó, építő, gyógyító és varázslatos hatással bír az egyénre. Az én személyes küldetésem, hogy ezt a közösséget tovább építsem – bárhol is legyek a világban.