Életem két pillére az irodalom és a színház.
2010 óta szerkesztem a Pannon Tükör című kulturális folyóiratot, színházi pályámat pedig a Szegedi Nemzeti Színházban kezdtem. Pár év szabadúszás után alkotótársaimmal megalapítottam az esztergomi Babits Mihály Kamaratársulatot. 2015-től szervezője és rendezője vagyok az Újszegedi Szabadtéri Passiójátéknak, ami körül Liget Társulat néven igazi szeretetközösség alakult.
Családom jól ismeri az emigráns létet. Édesanyám nagynénje 1945-ben Németországba menekült, majd Münchenben telepedett le, és alapított családot. Anyai nagyszüleim pedig 1956-ban Svájcba emigráltak, ahol egészen a rendszerváltásig éltek. Jóllehet édesanyám – egy regénybe illő családi epizód révén – Magyarországon maradt, nagynéném és nagybátyám már az új hazában cseperedett föl. Velük és német unokatestvéreimmel folyamatosan tartom a kapcsolatot, és példájukon látom, ki hogyan éli meg, őrzi magyarságát a „választott” és beleszületett idegenségben. Nagyszüleim elbeszéléseiből pedig sokat hallottam a kinti magyar rendezvények, közös nemzeti ünnepek, bálok összetartó erejéről, valamint arról, hogy a nyugaton missziót teljesítő atyák nem csak hitében, de nyelvében is éltették a gyülekezetet.
Jelentkezésem másik oka – a nemzet egészéért érzett felelősségen túl – az első magyar színházalapító, Kelemen László példája. Ő az akkor német többségű Pesten és Budán nem puszta szórakoztatásból gyökereztette meg a magyar játékszíni hagyományt, hanem, hogy erősítse a nemes erkölcsöket és hazafias érzést, valamint pallérozza az édes anyanyelvet. Ösztöndíjasként, a különböző feladatokon túl a fenti eszményt követve szeretném én is erősíteni a kinti színjátszó csoport munkáját, és talán nem is olyan elérhetetlen célom az első Müncheni Magyar Passiójáték.