Bármennyire is kíváncsi legyen az ember a környezetére, vannak helyzetek, amelyekre semmiképp sem lehet felkészülni. És amikor az ember 7000 km-re utazik az otthonától nyolc hónapra, akkor arra főleg az anyukája nem tud felkészülni. Viccet félretéve, egy hónap itt lét után kiderült, hogy én sem.
Sosem készültem Kanadába, nem is vonzott, ahogy mondjuk Amerika sem. De ahogy az rám jellemző módon történni szokott, természetesen olyan helyre utazhattam, ahova úgy amúgy, nem feltétlenül mentem volna. Valahogy ez az ország mindig is kimaradt az érdeklődési szférámból, de tudtam (becsületes sztereotípiák mentén), hogy talán itt valamivel értelmesebbek az emberek, mint Amerikában, innen jön a juharfaszirup (mert mindenki ezt kért ajándékba otthon) és, hogy Justin Trudeau egy jóképű miniszterelnök. A kanadai Windsorról is először hallottam életemben. Ha valaki megkérdezte tőlem, hogy az hol van, mindig csak annyit mondtam, hogy egy folyó választja el Detroittól.
Szóval bepakoltam két bőröndöt, aminek az aggódó anyukám felét kipakolta, mondván, hogy öt szoknyára igazán nem lesz szükségem, hát fogjam már fel, hogy a telet Kanadában töltöm. Mondtam, hogy jó, s hagytam kihajigálni jó néhány egyéb holmit is, s végül felültem a torontói gépre, hogy életemben először átutazzak az óceán túloldalára. Tudom, ez azoknak, akik már sokadjára csinálják nem nagy teljesítmény, és valószínű nekem sem lesz néhány ilyen út után, de egyelőre még baby steps, folks.
Sokkszerű reakcióm még nem volt egyetlen kulturális különbségtől sem, de listáztam azokat a dolgokat, amelyek szemet szúrtak, megnevettettek vagy épp megbotránkoztattak. Szemeztem ezekből néhányat:
- Kelet-európai országokhoz viszonyítva az emberek látszólag sokkal közvetlenebbek. Kicsit olyan közöttük lenni, mintha minden kedves gondolatuk automatikusan kihangosításra kerülne, úgyhogy elmondják, hogy tetszik nekik a kabátom, a pénztárcám. Azt is megjegyzik, hogy szép napunk van ma, és valóban, hétágra süt a nap, ennek örülni is lehet. Alapvetően segítőkészek.
- Gyenge kávét főznek, és abból sokat isznak.
- Kijárnak az utcára zokni-papucs kombóban. Nem vagyok én nagy divatguru, de mintha mindig is csengett volna a fejemben, hogy ez az egyik legnagyobb baki, amit az ember elkövethet, ha divatról van szó.
- Minden extra méret, legyen az ruha, kávé, édesség, vagy kenyér. Míg otthon egy ruhásboltban az ember a polcon az első darabok között a legkisebb méretet találja, itt fordítva kell keresgélnünk. Ennek az oka egyszerű. Sokkal több a túlsúlyos ember, mint a nem túlsúlyos. Az extra méretek és az extra cukormennyiség, illetve mindezek alacsony ára lehet – többek között – az oka annak, hogy nagyon sokan járnak joy stick-es kerekesszékben (elektromos kerekesszék, amit egy kis karral irányíthatunk). A városi infrastruktúra és a társadalom is be van rendezkedve arra, hogy a kerekesszékben élők is ugyan olyan, teljes értékű életet élhessenek, mint egészséges társaik. Ha többet veszel olcsóbb, ha több benne a cukor, még olcsóbb. A kenyerek többségének kalács íze van, mert azok is cukrot tartalmaznak. Mintha minden nap karácsony első napja lenne.
Hogy mit jelent ebben a városban, ezen a földrészen magyarnak lenni, az kicsit más téma. És egy hónap után bátran mondhatom, hogy még nem tudom, mit jelent. Először vagyok olyan közösségben, amelyik a haza fizikai távolsága miatt, kulturális szempontból, az eddig általam ismerttől eltérő módon rendezi be az életét. Nagyon változó, hogy melyik generáció, miként kötődik és mihez is pontosan. A közös bennük, hogy magyarok, bár változó az is, hogy ki, mennyire beszéli a nyelvet.
Míg vannak, akik halálukig hűek maradnak magyarságukhoz, akadnak olyanok, akik elvegyülni és beolvadni szeretnének. A generációk közötti különbségek e tekintetben is jól megfigyelhetők, hiszen főként kortól függ az, hogy mennyire fontos a magyarsága valakinek. Természetesen vannak más tényezők is, ilyen például az, hogy valaki második, harmadik generációs magyar vagy csak az elmúlt 15 évben élt ebben az országban. A helyzet komplexitását az nehezíti tovább, hogy túl sok az általam nem ismert faktor ebben a helyzetben, illetve amelyeket eddig láttam, azok is inkább kivételszerűek, mintsem szabályerősítők. Az ide vándorolt magyarság világlátása legalább annyira összetett téma, mint a kivándorlásuk oka. Egy folyamat része.
Számomra szakmai kihívás és vonzalom megérteni az itteni élet mechanikáját, így az elkövetkezendőkben én is a folyamat részeként tekintek magamra, és belülről figyelem a Windsorba érkezett magyarság életét. Ha antropológiai fogalommal szeretnék élni, akkor a következő hét hónapban résztvevő megfigyelést hajtok végre a terepen.
Mint KCSP-s ösztöndíjas a résztvevői megfigyelésen túllépve, „beavatkozok” a közösség életébe, és munkámmal igyekszem majd előrébb vinni azt. Mint egy rendes kultúraszervező, reménykedem benne, hogy meglepetésekkel és kihívásokkal teli időszak lesz ez. Kíváncsian várom a folytatást.
