Első hónapom Ausztráliában
Ebben a világban, ahol annyi nemzet fiai és lányai élnek, itt, az ausztrál kultúrában az angol nyelv a meghatározó és ezen keresztül értik meg egymást és végzik teremtő munkájukat az emberek. Találhatunk azonban eredeti kis közösségeket, mint például a magyarokét, ahol ízig-vérig nemzeti, magyar élet folyik. Ezen a kis szigeten vetődtem partra és nem váltam magányos Robinsonná.
Az első bizonytalan lépéseket hamar felváltotta a komoly munka. A közösségek vezetőinek bizalmát – mi ösztöndíjasok – hamar elnyertük és bizonyításra is lehetőséget kaptunk. Kijelöltük az első előadások, ünnepségek időpontjait, amelyeket komoly felkészülés és szervezőmunka előzött meg, majd méltó megemlékezéseket tartottunk, mint például a Szent László Ebéd.
Megfigyeltem, hogy a közösséget önkéntesség jellemzi, tagjai idejüket, pénzüket nem sajnálva tartanak fenn egy olyan teret, ahol minden héten legalább egyszer összeülhetnek társalogni. Ünnepeiken emlékezhetnek azokra az eseményekre, amelyeket évtizedekkel ezelőtt személyesen még otthon éltek át. Ébren tartják egymásban azt a nagyszerű érzést, hogy magyarok, függetlenül attól, hogy az 1000 éves Magyarország mely szegletéből érkeztek. Szeretik, becsülik és elfogadják a másikat.
Itt lehetőség nyílik arra, hogy a közösség tagjai egy hétre előre feltöltődjenek, energiát nyerjenek problémáik kibeszéléséből, megosztásából, majd új erővel induljanak neki a következő hét próbáinak. Így a szeretet minden hétvégét ünneppé emel. Ez az élettér kulcsfontosságú azok számára, akik idős korukra egyedül maradtak.
De mi lehet pezsdítőbb annál, mint mikor a fiatal korosztály képviselői időnként megjelennek a Szent Erzsébet Otthonban. A Flemingtoni Magyar Iskola diákjai július 1-jén előadást tartottak. Nem titkolt céljuk a generációk közötti kötelékek megerősítése volt – és ezt el is érték. Műsoruk könnyeket csalt a szemekbe, osztatlan sikert aratott. Mert hiszen, minden idős ember volt fiatal – megláthatták önmagukat a gyermekekben.
Az érdeklődés nem egyoldalú. A Strathfieldben megtartott bibliatábor második napján az otthon lakói látogatták meg a fiatal generáció képviselőit. A nap legemlékezetesebb pontja az volt, amikor a 103 éves Tóni bácsi felemelte a 3 éves Patrikot. – Képzeljétek el, gyerekek! Kettőjük között pontosan száz év korkülönbség van!
Az ausztrál diaszpórában élő magyarság számára különös erőt kíván identitásuk fenntartása – pusztán a távolság miatt is. A legáldozatkészebb magyarok innen maximum évente egyszer utazhatnak Magyarországra. A Kárpát-medencében élő magyarokat a határ lépte át és tördelte szét (Trianon). A messzire emigrált magyarok pedig maguk lépték át a határt és kerültek távolra.
Bármennyire is kerültek messze az óhazától, ők is vágynak az elismerésre, nem is akármilyenre, az otthoniakéra. Felőlük oly keveset hallanak – ilyenkor lépnek színre az ösztöndíjasok. Megnyugtatjuk őket arról, hogy otthon büszkén gondolnak rájuk és fontos számunkra a sorsuk alakulása.
A közösségi központ az a hely, ahol igazán önmagukra találhatnak az emberek. Többen vannak olyanok, akiket ittlétem idején szótlannak ismertem meg – ők azok, akik inkább munkabírásukkal és tetteikkel tűnnek ki – ez emeli őket a közösség középpontjába.
A szórványmagyarság számára nem elegendő az, hogy szívükben magyarok. Mindent megtesznek azért, hogy magyar állampolgárságukat visszaszerezzék, megkapják. A honosítási eljárás felgyorsításának köszönhetően egyre több elégedett emberrel találkoztam, akik örömmel újságolták: "Megkaptam a papírjaimat! Megerősödtek a gyökereim!"