MAGYAR NYELVTUDÁSUNK CSISZOLÁSÁRA HASZNÁLT KARANTÉNIDŐ
HOGYAN SZÜLETETT AZ ALKOTÁS? A meseszövést egyesével előbukkanó képek vezetik. A nagyobbaknak véletlenszerű képválogatást, míg a kisebbeknek logikai sorrendbe rendezett képsort készítek elő - ami nem akadályozza, hogy váratlan fordulatokat vegyen a történet. Amint beindul a fantáziájuk, rám már nincs is szükség. Akiknél bátortalanabbul indul a mesealkotás, felváltva, én is beszállok a történetszövésbe, serkentve az újabb gondolatokat.
"Mese a gonosz varázslóról, és a szegény legényről
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázsló, akinek a varázslata csak éjszaka működött, amikor csillagokat látott az égen. Egy óriási elvarázsolt kastélyban élt, ami egy domb tetején állt. A kastély mellett folyt egy folyó amiben hatalmas kövek voltak. Körös körül erdő vette körül, ahol hatalmas fák, és sok-sok gomba nőtt. A kastélyban élt egy király is, egy gyönyörű királynővel, akinek nem nagyon tetszett a varázsló.
Egy napon elhatározták, hogy a hintójukon útra kelnek. A varázsló csak azt látta, hogy a kastély előtt nagyon nagyon gyorsan elhajtottak. Nem tudta mire készültek. A varázsló egyedül maradt a kastélyban, egy béka társaságában. Csak egy picike manó volt a varázsló barátja, aki esténként köveket keresett a folyóban. Volt egy lámpása, és volt egy csákánya. Elhatározta, hogy megkeresi a kastély kincsét. Az egyik napon kopogtatott a varázsló ajtaján. „Én vagyok a manó, a kis barátod, engedj be!”
Arra repült egy gyönyörű tündérlány is. Hallotta, hogy a kastély tele van kincsekkel; értékes, fényes kincsekkel, és pénzzel. A manó és a tündér is a kincseket keresték, de ezzel nem voltak egyedül. Álruhában arra ment egy cica meg egy egér, ők is a kincset szerették volna megkaparintani. Egyikőjük sem járt sikerrel. Hiába a barátság, a csákány, a varázserő, az álruha, a kastély ajtaján túl nem jutottak.
Arra járt egy szegény legény. A tehenével jött, azért hogy el tudja cserélni a tehenet egy kincsért. Ahogy így mentek mendegéltek, nagyon megéhezett a szegény legény. Arra lett figyelmes, hogy a tehenének is megkordult a gyomra. Megláttak egy szép almafát, tele csodaszép zöld almákkal. Nem volt egy normális fa. Az elvarázsolt almák, ha megfogtad, aranyalmává változtak. Sose látott ilyen gyönyörű almát a szegény legény. Csak úgy csillogott a napfényben. De a legény becsületes volt, el akarta vinni az almát a közeli kastélyba. Csodák csodájára, ő be tudott menni a varázsló kastélyába, és ott nekiadta az almát, hátha tudja mit csinál az alma, miben rejlik a varázsereje. Közben be is esteledett. A varázsló gonosz volt, elfogta a szegénylegényt, elvette az almát. Ahogy beleharapott az aranyalmába, az ennivalót adott. Minden harapással még több és még több ennivalót adott az alma. A varázsló a kastély legsötétebb, leghidegebb helységébe, a palota tömlöcébe zárta a legényt, hogy senkinek ne tudjon beszélni az almáról.
Ekkor visszajött a hintó a királlyal és a királynővel. Meghallották, hogy valaki ordibál a kastélyban. A király kiszállt, és kopogtatott. Egyre erősebben hallotta, hogy valaki óriási zajt csap. „Segítség, segítség.” A király hívta a hadseregét, és faragtak egy lukat a tömlöcbe. Kiszabadították a legényt.
Erre a varázsló nagyon megijedt, a kastély legmagasabb pontjára felszaladt, elbújt, mert tudta hogy rosszat cselekedett. A hadsereg segítségével bementek a palotába, keresték a varázslót, aki azonban már árkon-bokron túl járt. Soha nem hallottak többé felőle a palotában.
A legénynek kincset adtak. A jóságos király azt mondta, hogy „neked adom ezt az aranyalmafát”. Sok pénze lett a szegény legénynek. A sok pénzből csinált egy óriási birodalmat. Abban a birodalomban soha senki nem volt se éhes, se szomjas. Azért hozott jó termést a fa, mert ilyen jószívű volt a szegény legény. "
