Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen egy olyan kis településről, mint Székelyvarság, juthattam el Ausztráliába, majd Kanadába, ahol lehetőségem nyílt a helyi magyar szervezetek segítve néptáncot tanítani.
Melbourne-be 2024 márciusában érkeztem, ahol már az első perctől kezdve nyitottan és befogadóan fogadott mind a Fonó, mind a Kultúr Kör tánccsoportja. Örömmel tapasztaltam, hogy számos fiatal felnőtt magas színvonalon műveli a magyar néptáncot, és élénk érdeklődést mutat a magyar kultúra iránt, sok esetben akkor is, ha csak ritkán, vagy egyáltalán nem járt még Magyarországon. Annak ellenére, hogy a próbákon különböző nyelvi háttérrel rendelkező tagok vettek részt, egyértelműen érzékelhető volt, hogy a magyarságtudat és a gyökerekhez való kötődés mindenki számára fontos.
Mivel Melbourne-ben több kisebb magyar közösség működik, a jelentősebb ünnepeken és megemlékezéseken rendszerint valamennyi tánccsoport fellép, és aktívan részt vesz a közösségi eseményeken.
Toronto-ba szeptember közepén érkeztem, ahol a brantfordi Csárdás Táncosoknál, valamint a fennállásának hatvanadik évfordulójára készülő Kossuth Néptánccsoportnál folytattam munkámat. Bár az itt-tartózkodásom több mint fele még hátravan, mindkét közösséget sikerült közelebbről megismernem. Ausztrália után is lenyűgöző számomra, hogy az anyaországtól távol ilyen magas színvonalon működő néptáncegyüttesek léteznek, amelyek nemcsak a hagyományok ápolását vállalják, hanem közösséget is építenek és értékes kulturális programokat hoznak létre. Ennek egyik szép példája volt a több mint kétórás megemlékező műsor, amelynek magam is részese lehettem.
Toronto vonzáskörzetében jelentős létszámú magyar közösség él, így érthető, hogy a kitcheneri és a brantfordi csoportok is nagyobb létszámmal működnek. Ennek köszönhetően az ünnepnapokon túl is rendszeresek a fellépések, közösségi programok és találkozások.
Nagyon hálás vagyok az égnek, hogy az otthonomtól távol barátokra lelhettem a magyar néptánc által, de ami ennél is fontosabb, hogy ápolhatom és segíthetek ezen közösségeknek a kultúra ápolásában. Mindig hangsúlyozom, hogy „csak egy mezei táncos” vagyok, ennek ellenére úgy érzem, hogy át tudtam adni a tudásomból valamit azokon a helyeken, ahol megfordultam, egyben részese is tudtam/tudok lenni az adott közösségnek, és hogy a közeljövőben visszatérhetek úgy Torontóba, mint Melbourne-be.
Remélem, hogy ezek a szervezetek még sokáig fognak működni, hiszen e közösségek munkája kulcsfontosságú ahhoz, hogy a a diaszpórában élő magyarok fennmaradjanak, magyarságtudatuk lángját fellobbantsák és fenntartsák, a népzenét és néptáncot megszerettessék és műveljék, egy magyarként gondolkodó, nyitott és összetartó közösséget létrehozva Magyarországtól távol.
