Csillagokkal takarózni
Az álomparkolóból indulunk az álombusszal. Mert a gyerekek Kinderlandja, a legnagyobb játékbolt mellett vár minket az emeletes busz – a tanítványaim már egy hete azon tanakodnak, hogy hogyan foglalhatnák le a legjobb helyeket a sofőr felett. Kerete lesz a napnak, hazafelé a verőfényben az összes kicsi az emeleti ablakban tömörül, csoda, hogy nem dől előre az „Elefánt” nevű busz, az üveg belehelve, mint a Kenyér-lesők című Rimbaud-versben, mind egy szálig orral előre, az ablakra tapadva nézi az utat. Előre, sohase hátra, zümmögi bennem Cseh Tamás a régi dalokat.
Szerencsések vagyunk. A sofőr lengyel, készséges és rugalmas, a két személyautónyi kelléket az iskola népével a lengyel-magyar barátság jegyében lelkesen szuszakolja be a csomagtartóba, a családok odafent, az iskolavezetőség üres helyekkel maga körül, indulunk.
Odaérve ugyanaz a sürgés-forgás, előkerülnek a gumicsizmák, és van is rá szükség, bár nem esik, de később majd fog, addig egy-másfél óra alatt kikerülnek a zászlógirlandok, amin a szülők hetek óta dolgoztak, Gere Zoltán lovaspályája már elő van készítve, hordjuk a székeket a vetítéshez, kézművesfoglalkozáson forgók és zászlók készülnek majd, ott a legnagyobb kihívás megtalálni a fényt, de jönnek segítők Dublinból, így lesz világosság is.
Az ünnepélyes megnyitón Rékai Zsuzsanna, iskolavezető és Tankóczi Zsombor, konzul beszédével méltatja a napot. A legnagyobb kérdés mindig az, hogy lehet az ünnepet méltón megünnepelni, tanári szobák és ünnepségek bosszantó-szorongató kérdése ez, mintha nem lenne rá válasz, mintha valahogy nem lehetne a mai fiatalokat megszólítani.
Én úgy hiszem, hogy lehet, csak másképp kell, az ünnep méltóságát is meg lehet adni, legalábbis a corkiaknak sikerült. Hogy mi a titok? A színes program egy részét Gere Zoltán „lóháton vitte”, hagyományőrzőként egyszerre volt vezér és apa, nagy mesemondó borospohár felett és nők-gyermekek védelmezője. A bemutatón csak úgy hullottak az ellenséges fejek. A hátországát figyeltem, a hitvesét, Arit, aki egyszerre volt a férfi jobbkeze és sugárzott a maga erőterében, női sámánasszonyként a térben, kezében kölyökkutyát ringatva, félszemét a kisfián tartva, hogy minden rendben legyen. A corki iskola vezetősége pedig nyitottan és rugalmasan állt a feladathoz, elköteleződve amellett, hogy az itt élő magyarok méltón emlékezzenek meg a fejedelemről, és egyben a közösséget is építsék.
Minden rendben volt. A gyerekek tátott szájjal nézték az előadást, a lovasíjász bemutatta a kuruc korszak ló és lovas felszerelését, a párbajtechnikákat, a fokost, hajítottak lándzsát, és az ostor csattogására egy emberként rezzentek össze a jelenlévők.
Az egyik legnagyobb élmény a lovaglás volt, a kézműveskörben forgókészítés közben riadtan kérdezgették, de ugye, nem megy el a ló, nem maradnak le. Íjászkodás után következett a csata, ahol a Corki Alakuló Cserkészcsapat segítségével a kardforgatásban immár jártassá lett gyerekek egymásnak eshettek, mint kurucok és labancok. A felnőttek jelmezbe öltöztek, hogy a csoda sikerüljön, a hetek óta nyomtatópatront nem kímélő díszletek és a Molnár Tamás által felcsendülő dallamok között könnyű volt a kuruc világban sétálni. Óriási Rákóczi-színező készült az egyik falon, az udvaron a finomságok elfogyasztása után korabeli táblajátékokkal is lehetett játszani. Bogdánné Kálló Zsuzsanna korhű viseletben buzdított mindenkit a totó kitöltésére, a nyereményt később a buszon kapták meg a nyertesek.
Lóháton Rodostóba címmel tartotta meg előadását Gere Zoltán, számomra a nap egyik fénypontja volt. Nekem azt tanította, vannak utak, amiket végig kell járni, akkor is, ha az elején úgy tűnik, képtelenség, hogy összejöjjön. Vannak utak, amiken végig kell menni, legyen bár kristálycukor az egyetlen táplálék, legyenek bár korlátok nélküliek a hidak. Olyan utak ezek, ahol az ember szembetalálkozik magával, és pironkodva elfelejti, elengedi azt, akinek hitte magát, a kezdeti dicsfényből teher lesz az érem egyik és másik oldala, a jó bor után édes a szörp, és ilyen utakon látja be azt is, hogy a lónak igaza van, ha megáll. Van, amikor érdemes kerülni, és hagyni a csudába a bizonytalan függőhidat. Mindezt pedig egy kisfiú álmodja a Tenkes kapitány című filmet megnézve, aki most előttem áll mint lovasíjász.
Minden álom valósággá tehető, és minden valóság álom, ha hittel él az ember benne - Gere Zoltán nekem ezt tanítja, ezt adom tovább.
A teremben a kölyökkutya és a lovasíjász kisfia, fel-felkiált a falra mutatva, ott az apám, a közönség viszont még a lóra gondol, akit elvitt a kólika, hogy micsoda áldozatot hozott ember és állat a tiszteletadás nevében. Mindezt II. Rákóczi szelleméért. Aki azt írja: „Üzenem a jövőbeli gyermek nemzedéknek Magyarországon, hogy tiszteljék hazájukat és becsüljék, hogy ezen a földön élhetnek. Őrizzétek meg értékeit és emlékeit! Beszéljetek róla úgy, mintha kincs lenne!”
Hazafele a buszon Viktor Frankl könyvéről beszélgetünk, hogy az ember maga ad értelmet az életének, ha mégis igent mond rá, márpedig mi mást tehetne. Kössem fel magam, kérdezi a lovardában tőlem ugyanerre válaszolva valaki, hogy mi értelme, és hogyan lehetne élni – nem tudok többet, ilyen pillanatokért érdemes, ha már úgyis méri az ember. Zoli mesélte azt is, volt, hogy csillagokkal takaróztak. Hát van-e szélesebb paplan földön és égen? Szabad-e az embernek kisebb mértékegységben gondolkodni?
Mert a pillanatokban van a szabadság, amit az itteni lét ad, például abban a szilaj kiáltásban, amivel Gere Zoli a kardjával megindul, az az erő, ami túl van a félelmen, az, ami Rákóczit is éltethette. A hit ereje.
Állunk az üres parkolóban, se gyerekzsivaj, se lengyel sofőr, se Elefánt, csak a csönd, amivel tele van a szív egy ilyen nap végén. Rodostóban, remélem, sok ilyen nap nyugodott le, valami olyasmi emberi nyelven, hogy megérte, hogy a szabadságért és a hazáért, Istennel, ezek a szavak kinek-kinek bármit is jelentsenek.
