A műsorkészítés nehézségei

Van egy bevált, megszokott műsorkészítési stratégiám, ami egy terjedelmesebb ráhangolódásból áll (hiszen októberben még a nyolcadikosok sem hallottak történelemórákon erről az anyagrészről), és aztán egy változó nehézségű, és hatékonyságú egyetlen napból, amikor nem megyünk addig haza, amíg mindent ki nem találtunk, és el nem próbáltunk. Hát azért jó a rutin, mert megkönnyíti az ember életét. A tapasztalat, ami önjáróvá tesz, automatikussá olyan részeket, amikkel ennek hiányában bizony megküzd az ember. Én szerettem azt a magabiztosságot magamban, ami ilyenkor eltöltött, mert nagyon hatékony elegyet alkotott azzal a pánikkal, ami abban a mantrában öltött hangalakot, hogy nem hagyhatom cserben azokat a diákokat, akik annyi éve várják már, hogy golyózáporban, vagy ágyúlövések között megélhessék a forradalmat, hogy utcaköveket dobáljanak legalább képzeletben a színpadon, hogy westernhősként hulljanak le a színpadról. Mindig miattuk próbáltam megújulni újra és újra, és úgy tekinteni minden műsoromra, mintha az első és utolsó lenne, amit készítek, írok, rendezek. És még azért is nagyon jó a tapasztalat, és a rutin, mert így van mit a kukába dobni, amikor a diaszpórában próbálok megemlékezni az itteni tanítványaimmal 1956-ról. Márpedig ha a rutin nyugalma, és a tapasztalat magabiztossága kuka, akkor marad a pánik. Itt hetente egyszer találkozom a diákokkal. Csak hatan vannak rám bízva, a többit ugyan ismerem, de nem elég jól. Az ’56-os forradalomról semmit nem tudnak. Törik a magyar nyelvet. Nem szoktak ilyen műsorokban szerepelni, nem is láttak még ilyesmit. És a hír, hogy a magyar köztársasági elnök, Novák Katalin is itt lesz akkor, Melbourne-ben, és meg szeretné nézni a műsort, szintén nem viszi lejjebb az ember vérnyomását. Szóval akkor jöhet a magyar virtus. Megfelelő eszközökkel, megfelelő idő alatt, és megfelelően felkészített gyerekkel bárki tud jó műsort csinálni, ahhoz nem kell magyarnak lenni, szóval amit most tanítok nektek, azt több, mint ezer év tanította meg nekünk, a túlélés ösztöne, az elnyomás évei. Az a kreativitás, ami sosem támaszkodott, mert nem támaszkodhatott megfelelő segítségre, ha tenni akart valamit. Az akarat, ami mindig gátak felett juttatott el minket, sosem sima talajon oda, ahova menni akartunk. Ők szerettek bele a témába, a tanítványaim, amikor írtam nekik egy szövegértési feladatot a melbourne-i olimpiáról, és arról, ami eközben nálunk történt. Ez csak jelent valamit. Aztán megnéztük "A szabadság vihara" című filmet, ekkor az összes többi diák is lelkes lett, és szeretne segíteni, benne lenne a műsorban. De amikor elkezdjük tervezgetni, összeállítani, akkor borul minden. Az egyikőjük orosz származású félig, édesapja nem örülne, a másik nem mer magyarul beszélni ennyi ember előtt, de a világítást szívesen kezeli. A harmadiknak minden vizsgája éppen azon a héten lesz. Nem sorolom. Még háromszor fogok velük találkozni a műsorig, de meg fogjuk oldani, mert egyre biztosabban érzem, hogy amit ezzel tanulnak, azt nem fogják elfelejteni. Ilyenkor más fordulatszámon pörgök, aludni már nem nagyon tudok, jöhet tehát a pánik, termékeny társa minden műsorkészítőnek. Körülöttünk idős, gyűrött arcú emberek, kicsit már lassan beszélnek, kicsit demensek, már nem mozdulnak ki, már nehezen járnak, de emlékeznek. ’56-ban jöttek ide, mikor annyi idősek voltak,  mint a diákjaim, tankokat dobáltak kövekkel, és palackokkal. Megoldottá, mi is meg fogjuk. Ez csak egy műsor, néhányaknak az első, másoknak talán az utolsó. Jónak kell lennie. Magyarok vagyunk, megoldjuk.