Tóth Zoltán története, a melbourne-i autószerelő, aki a kemencéjében őrzi a magyarságot
Tóth Zolit autószerelőként ismerik sokan, de azok, akik közelebbi kapcsolatban vannak vele, tudják: ő az a magyar, aki kemencében sütött kenyerével és fáradhatatlan lelkesedésével tartja életben a Kárpát-medence szellemét Ausztráliában.
Egy falu, három határ, egy gyökér
Zoli 1962-ben született a magyar–román-ukrán hármashatár romániai oldalán, egy alig 300 lelkes magyar faluban, Nagytarnán. A világ szélén, mégis a világ közepén – hiszen ott tanulta meg, mit jelent magyarnak lenni. E falucska nemcsak földrajzilag volt határvidék, hanem sorsok és történetek keresztútja is.
Zoli nagyapja, Tóth Sándor, nem mindennapi ember volt. Amerikát megjárt férfi, aki hazatérve gazdálkodott, és a környék „állatsuttogójaként” ismerték. Úgy tartották, ismerte az állatok nyelvét, és gyógyította azok betegségeit – egy bölcs magyar ember volt, akinek a szíve a TSZ-esítéssel tört meg, amikor elvették földjét, jószágait, és a szabadságát.
A Tóth családot sokan csak úgy ismerték: a „drótos Tóthék”. Ők voltak azok, akik minden törött tárgyat megjavítottak, meghosszabbítva vele ezek életét – ahogy ők is próbálták túlélni a történelem viharait. Ez az alkotásra, újrakezdésre való hajlam apáról fiúra szállt: Zoli már gyermekként is a szerelés és a mechanika világában élt, végül buszszerelőként dolgozott. Katonaként is a műhelyben kamatoztatta tudását – a kétkezi munka a vérében volt.
Menekülés – egy új életért
1987. tavaszán azonban eljött a pont, amikor a levegőt már túl nehéz volt lélegezni. Ceausescu Romániájában a szabadság nem létezett, a jövő kilátástalan volt. Zoli 1987. március 12-én átlépte a román-magyar határt. Gyalog. Három napon át vándorolt, egyetlen célja volt: eljutni magyar rokonaihoz, akiket soha nem látott. A zoknijába rejtett pénzét elfelejtette – mire eszébe jutott, az apró vagyon már porrá őrlődött a lábán. Így indult az új élet – pénz nélkül, de szilárd hittel.
1987. március 15-én érkezett Budapestre. A nemzeti ünnepen ott volt a tömegben, és sírt a boldogságtól, mikor áthaladt a Lánchídon, majd az Erzsébet hídon. „Sírtam, mint egy kisgyerek. El sem hittem, hogy magyar földön vagyok, és ünnepelhetem március 15-ét. Életem meghatározó pillanata volt” – meséli ma is könnyekkel a szemében.
De a történet itt nem ért véget. Zoli tudta, hova kell mennie. Ausztráliába. Oda, ahol már várt rá valaki: a szerelem. A falujában megismert lány már ekkor 5 hónapja ott élt, és nélküle nem tudta elképzelni az életét. Így hát nem volt kérdés – elindult. 1987. júliusában megérkezett Ausztráliába.
Melbourne – az új otthon, a régi lélekkel
Új világ, új nyelv, de ugyanaz a kéz, amely szerel, épít, alkot. Zoli Melbourne-ben autószerelőként dolgozik azóta is, ugyanazzal a lelkesedéssel, mint egykor Nagytarnán. Négy gyermekük született: Mónika, Linda, Atilla és Csaba. A gyerekeknek anyanyelve a magyar, a lányok jártak magyar iskolába is Nagytarnán, mivel Zoliék kétszer is eltöltöttek 1-1,5 évet a szülőföldjükön. Zolinak nagy örömére lánya, Linda is a szülőföldjükről találta meg az élete párját, férjét, gyermekei apját, így a család gyökerei tovább erősödnek.
De Zoli nem csak beszéli a nyelvet. Él benne. Magyarsága nem múló nosztalgia – cselekvő jelenvalóság. Otthon saját kezűleg épített kemencét, amelyet lánya, Móni, népi motívumokkal díszített. A kemencében minden héten sül a kenyér – az a kenyér, amelyet augusztus 20-án a magyar miséken ő helyez az atya elé áldásra.
Füstölt kolbászok, házi szalonna, disznóságok – Zoli a magyar gasztronómia apostola lett Melbourne-ben. De nem üzletszerűen – szívből. Mert ez nem csak étel. Ez híd múlt és jelen között, falu és város, Kárpátalja és Ausztrália között.
Egy ember, aki hidat épít a múltból a jövőbe
Zoli története nem csupán egy emberé. Egy nemzedéké, amely a gyökereit vitte magával a világ másik végére. Egy nemzeté, amelyet a történelem szétszórt, de a nyelve, kultúrája, hite összetartott.
Zoli öröksége már nemcsak a kenyérben, nemcsak a kolbászban él. Hanem a lányaiban, a fiaiban, az unokákban – és azokon az ausztráliai magyar rendezvényeken, ahol mindig ott van. Mert ahol ő van, ott egy kicsit mindig jelen van Nagytarna, Tóth Sándor bölcsessége, a drótos Tóthok szorgalma, és a magyar lélek szívóssága.
Ha egyszer Melbourne-ben jár, és megérzi a kenyér illatát egy magyar ünnepségen – lehet, hogy Zoli kenyerét illatozza. És lehet, hogy egy kicsit hazatalál.
„Nem az a magyar, akinek az anyja az, hanem akinek a gyermeke is az” – tartja a mondás. Tóth Zoltán ebből a szempontból is mindenestől magyar. És talán még egy kicsivel több is annál.
