Egyszer volt, hol nem volt, március elején az Árpád Otthonba vettem az irányt. Meghívást kaptam ugyanis, hogy egy kis nőnapi hangolódás gyanánt tartsak előadást a lakóknak. Volt mesélés, volt egy kis tánc, és még spontán szerenádot is kaptam.
Örömmel csatlakoztam ösztöndíjas társamhoz az otthonban, ahol egy rövid körbevezetés után bekapcsolódtam a napi programok megvalósításába.
Az idősek reggeli tornája és izgalmas bowlingmérkőzése után felolvasó délelőtt vette kezdetét, amelyet rendhagyó módon én egy magyar népmesével indítottam. Egy emberként csendült fel az „Egyszer volt, hol nem volt”, amikor mesélni kezdtem a sokak számára még ismeretlen történetet: a Benedek Elek által gyűjtött Világszép nádszálkisasszonyt.
Kedves hallgatóságom ugyan nem a megszokott mesehallgató korosztály volt, mégis különösen megdobogtatta a szívemet, amikor – ahogy az elején a bevezetést – a „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ot is hangosan együtt mondták velem, amikor befejeztem a történetet.
A mesélés után visszatértünk a megszokott programhoz: a fennmaradó időben a monarchia étkezési szokásairól olvastunk, és a cikkben szereplő petrezselymes béka recept kapcsán megvitattuk, ki evett már rántott békacombot.
A felolvasás után pedig előkészültünk a következő programra: nagyközönség előtt újra lehetőségem volt az otthonomról és a matyókról mesélni egy kicsit. Az előadást most a lakók saját matyómintás hímzései és egy spontán Kőrösi Csoma Sándor Programos csárdás színesítette ösztöndíjas társammal és kedves barátommal, Hej Vanesszával.
A lakók örömmel diskuráltak még az előadás után is a népi kultúra kincseiről, én pedig a nap zárásaként Józsi bácsitól hallhattam egy pazar népdalelőadást.
Így telt tehát egy napom az Árpád Otthonban. Ez a mesém ugyan most itt véget ér, de én még biztosan visszatérek ide.
