Mivel nemzeti ünnepeink ritkán esnek munkaszüneti napra, a külhoni magyar közösségeknek értelemszerűen alkalmazkodniuk kell a helyi körülményekhez. A FRAMOSZ (Franciaországi Magyarok Szövetsége) kötelékébe tartozó francia–magyar egyesületek közül háromban emlékeztek meg az 1956-os októberi eseményekről ünnepélyes keretek között, vasárnaptól vasárnapig.
Albert Camus – aki az elsők között üdvözölte az 1956-os magyar szabadságharcot és nyíltan, határozottan kiállt a magyar nép mellett, Nobel-díjának átvételekor így fogalmazott: „Minden nemzedék, kétségtelenül, azt hiszi, hogy hivatása a világ megváltoztatása.”
Az ’56-os magyarok is változtatni akartak: legalább a saját világukat szerették volna szabadabbá, méltóbbá tenni. Sokuk, nagyon sokuk sorsa végül a menekülés lett. Magyarország számos pontjáról indultak útnak, s a világ különböző tájain találtak új otthonra. A diaszpórában élő magyarok számára a forradalomhoz kapcsolódó közös emlék a menekülés is – népdalaink szavaival élve: a bujdosás. Franciaországba mintegy húszezren kerültek. Az a nemzedék mára jórészt eltűnőben van, leszármazottaik közül sokan már nem beszélnek magyarul, de az ’56-os eszme tovább él minden francia–magyar egyesületben és baráti körben.
A párizsi ceremóniák és fogadások – mint általában – idén is rendkívül ünnepélyesek voltak. Október 19-én, vasárnap délelőtt a Magyar Katolikus Misszióval közösen tartott szentmisét ünnepi műsor és Mindszenty József hercegprímás emléktáblájának megkoszorúzása követte. Késő délután az ünneplő közönség a Diadalív (Arc de Triomphe) alatt gyűlt össze: a lánglobbantási ceremónia után megkoszorúzták az Ismeretlen katona sírját.
Másnap, október 20-án a Magyar Nagykövetség és a Liszt Intézet rendezett ünnepi fogadást, amelyen közösen fogadták a Párizs környéki magyar diaszpóra tagjait az 1956-os forradalom emlékére szervezett megemlékezésen. Az eseményen Várkonyi Zsuzsanna, Párizsban élő énekes és színésznő, magyar, erdélyi és roma népdalok ihlette feldolgozásait adta elő. Ünnepi beszédében a nagykövetség vezetője Albert Camus szavait idézte, aki 1957-ben „A magyarok vére” című nyílt levelében így írt: „1956-ban a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
A Strasbourg környékén élő magyarok október 23-án este tartották megemlékezésüket, egy állófogadás keretében. Wootsch Péter ünnepi beszédét Günther Grass önéletrajzi regényének metaforájára építette: „A hagymának sok rétege van. A hagyma rétegei csak többes számban léteznek. Alighogy egyet lefejtünk, máris ott az új. Ha fölaprítjuk, könnyet csal a szemünkbe. Igazat csak akkor mond, ha lehántjuk.” 1956 eseményeinek sokrétegű története is hasonlóan feltárandó: a megértés folyamata olyan, mint a hagymahámozás. Nem mindegy, milyen életkorban és hol „hámozzuk” az emlékezés rétegeit, hiszen az idő múlása, saját tapasztalatunk is rétege az emlékezetnek. A szemtanúk, az események közvetlen részesei lassan eltávoznak közülünk – hatvankilenc év két emberöltőnyi idő.
Az ünnepi beszédet követően a strasbourgi ünnepségen Mészáros Márta Napló apámnak, anyámnak című filmjét vetítették le.
Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasként a lotaringiai rendezvényeken vettem részt. Nem véletlenül október 25-re, szombatra időzítették a konzuli tisztségátadást: Magyarország korábbi tiszteletbeli konzulja, Jean-Pierre Prudhon úr harminckét évnyi szolgálat után adta át feladatát Philippe Oudin úrnak. Az új konzul, biokémikus kutató, egyetemi oktató és vállalatvezető doktori disszertációját Budapesten írta és védte meg a ’90-es években. Az ünnepséget a gyönyörű Cordeliers-templomban tartották Nancyban; a hivatalos beszédeket szentmise követte. Az eseményen mintegy negyvenen vettek részt – jelen volt Garai Viktor, Magyarország párizsi konzulja, Yves Wendling, a luxembourgi tiszteletbeli konzul, valamint a lotaringiai magyar egyesületek tagjai.
Vasárnap, október 26-án délután a lotaringiai magyarok egyesületével közösen, baráti, informális keretek között ünnepelt a leköszönő és az új konzul. A program három részből állt: az 1956-os forradalomról való megemlékezésből, a konzuli tisztség átadásából, valamint az „ötvenhatos” Kosztolányi Károly 99. születésnapjának megünnepléséből. A helyi magyarok „Karcsi bácsija” a Lotaringiai Magyarok Egyesületének oszlopos tagja, geofizikus kutató volt nyugdíjba vonulásáig. A széki köszöntőt, amelyet tiszteletére énekeltem, nagy figyelemmel és meghatottsággal hallgatta.
Az 1956-ban diaszpórába szakadt magyarság számára a forradalom a kivándorlás kezdete és jelképe is egyben. Ennek zenei kifejezésére Bartók Béla művei a leghitelesebbek. Három Csík megyei népdalt játszottam el pásztorfurulyán, a Bartók-zongoramű bejátszása után (Kocsis Zoltán előadásában). Ezt követően Bartók utolsó budapesti koncertjén előadott Elindultam szép hazámból kezdetű bujdosódalt, majd az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek kezdetűt énekeltük közösen. Jó volt látni, ahogy a magyarul már szinte soha nem éneklő résztvevők lassan bekapcsolódtak – ha csak néhány sorfoszlány erejéig is.
Az egyesület egyik tagja felolvasta ’56-ban kivándorolt szülei történetét, amelyet maga írt meg, franciául természetesen. Elgondolkodtató az az érzelmi telítettség és ragaszkodás, amellyel a magyarul már nem beszélő emberek vallják és vállalják magyar gyökereiket. Az „sz”-szel ejtett Büdápesztet következetesen Budapestre javítják, a keresztneveket pedig – bár tört magyarsággal – igyekeznek magyarosan kiejteni. 1956 emléke sok francia családban transzgenerációs büszkeség és trauma is egyben.
Az állófogadás asztalát a résztvevők közösen töltötték meg: mindenki hozott valamit, és természetesen nem hiányzott a születésnapi torta sem. Philippe Oudin konzul úr egy huszonöt éve őrzött tokaji aszút bontott meg az alkalomra.
Amikor mindenki fölállt a kötelező csoportképhez, a századik életévét taposó Kosztolányi Karcsi bácsi erőteljes hangon, hihetetlen energiával rázendített a magyar Himnuszra – ő adta meg a hangot, vitte a tempót. Olyan volt ez, mint egy nagy, közös levegővétel. „A szabadság a népek lélegzete” – mondta Victor Hugo. A szabadság ünnepét megülni éppoly fontos, mint levegőt venni. Ezt ők, a valódi ötvenhatosaink tudják a legjobban.
