A Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként most már negyed éve tapasztalom, hogy milyen hatalmas ereje van a külföldi magyar közösségnek. Májusban a Brisbane-i Magyar Ház újra megtelt élettel. Olyan színvonalas kulturális programokat szerveztünk, amelyek erősítik az itteni magyarok barátságát. Olyan barátságok ezek, amik nagyon régóta tartanak és vannak nagyon újak is.
A hónap nyitányaként rendezett első pénteki klubdélután – amely a helyi tradícióknak megfelelően a híres lángos est formájában valósult meg – ismét osztatlan sikert aratott. „Fokhagymából sosem elég” jelszóval a közösen eltöltött idő, az egymásra szánt figyelem és a barátkozás mindennél többet ér. Egy tradicionális magyar étel mellett leülni, és megosztani a saját anyanyelvünkön a mindennapi élményeinket – szerintem ez maga a diaszpóra megtartó ereje.
A májusi hónapban a pünkösd mellett a legszebb ünnepünk kétségkívül az anyák napja. Édesanyáink méltatása a legfontosabb kötelességünk: általuk érkezhettünk meg a földi létbe, egy életre szóló, lenyűgöző kalandra. Az ünnepi műsor keretében a személyes kedvenc versemet olvastam fel a jelenlévőknek: Dsida Jenő Hálaadás című, mélyen megható költeményét. A vers sorai – „Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban / – itt e földön senki sem szerethet jobban! –” – könnyeket csaltak a jelenlévők szemébe és az enyémbe is.
A másik nagy esemény a gyermeknap volt. Az ő ünneplésük talán a másik legfontosabb ezen a világon. A legkisebbek ünneplése és szellemi-lelki gondozása a jövőnk záloga. Minden gyermek számára elengedhetetlen a fókuszált figyelem, a szelíd tanítás és a szeretetteljes játék. Így igazán meg kell ünnepelni őket, hogy tudják: ők a legnagyobb kincsek. Ezt a napot teljes egészében az ő boldogságuknak szenteltük. Kreativitást és mozgáskoordinációt fejlesztő akadálypályákkal, hagyományos zsákbafutással, célba dobással és ügyességi feladatokkal készültünk. Nagy volt az öröm! A kézműves foglalkozások és az arcfestés is elvarázsolta a gyermekeket, és zsákbamacska-ajándékokkal tértek haza.
Hétről hétre, minden vasárnap a Magyar Házban vezetem a helyi magyar iskolát, ahol a rendszeres, tematikus foglalkozások révén eddig a beszédkészséget fejlesztettük, és most az írás és az olvasás rejtelmeibe is belevágtunk. Nagy öröm számomra, hogy sokan már írni és olvasni is tudnak, de ugyebár a gyakorlás teszi a mestert. Mivel az ausztrál iskolákban elsősorban az angol ábécét használják, így hétvégenként meggyűlik a bajunk a magyar ábécével, de mindenki kitartó, és ezt nagyon tisztelem a gyermekekben. Nem könnyű – nekem sem volt az. Gyakran felsejlenek saját gyermekkori emlékeim és küzdelmeim. Húsz év telt el azóta, hogy én is ebben a cipőben jártam. Döbbenetesen gyorsan telik az idő. Minden nap ajándék, és örülök, hogy velük lehetek.
Végtelenül hálás vagyok, hogy a Magyar Ház csupaszív önkéntes csapatával dolgozhatok. Mellettük én magam is rengeteget fejlődöm, ami szintén óriási ajándék. A programszervezések által nyújtott lehetőség megerősít abban, hogy a közösségépítés és a hagyományőrzés a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik. Nagyon fontos mindenkire figyelni – jobb lesz tőle a világ, ha több boldog ember él benne. Nagyon megszerettem a Magyar Házat: gyönyörű a kert és az épület minden egyes zegzuga. Különleges és megható érzés számomra, hogy a ház nagy vaskapuja pontosan abban az évben készült, amikor születtem.
Egy esti séta alkalmával láttam egy hullócsillagot az égen. Számomra ez egy misztikus, megerősítő égi jel volt: jó helyen vagyok, jó úton járok, jó emberekért cselekszem. Bizakodva és nyitott szívvel várom a következő hónap kihívásait.
