Március 15-én, a szokásos hétvégi foglalkozás keretein belül megtartottuk ünnepi megemlékezésünket a magyar forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából. Ez az ünnep a diaszpórában különleges súlyt hordoz: nem csupán egy történelmi eseményre emlékezünk, hanem egyben azt is megmutatjuk a gyermekeknek, hogy a szabadság, a nemzeti összetartozás és a magyar büszkeség olyan értékek, amelyek az országhatárokon túl is élnek és érvényesek.
A műsor szervezése és előkészítése közös munka volt: a gyerekek verseket és mondókákat tanultak, az önkéntesek pedig gondosan összeállították az ünnepi program menetét, ügyelve arra, hogy az életkornak megfelelő legyen, ugyanakkor méltóságteljes és élményszerű is. Az ünnepség az aulában zajlott. A gyerekek fekete nadrágban és fehér ingben, mellükön kokárdával vonultak be, szép sorban, az önkéntesek kíséretében – a kis kokárdás sor látványa önmagában is megható pillanatot teremtett. A megemlékezést mentorom, Bokor Loránd nyitotta meg bevezető beszédével, amely megadta az alkalom ünnepélyes, ugyanakkor meleg és emberi hangulatát. Szavai nemcsak a gyerekeknek, hanem a jelenlévő szülőknek és önkénteseknek is szóltak, emlékeztetve mindenkit arra, miért fontos, hogy a nagyvilágban is megőrizzük és átadjuk ezt az örökséget.
Ezt követően az egyik oktató gyermekbarát nyelven, érthetően és szemléletesen foglalta össze, mit is ünneplünk március 15-én – ki volt Petőfi Sándor, mi történt 1848-ban, miért fontos ez a nap, és mit jelent mindez számunkra ma, a nagyvilágban élő magyaroknak.
Ezután közösen meghallgattuk a Himnuszt, amely különleges, összeszedett pillanatot teremtett: a gyerekek csendben, figyelemmel állták végig a dal két percét, érezve annak súlyát és komolyságát. Látni, ahogy a kisebb gyerekek is csöndben, egyenesen állnak a Himnusz alatt, önmagában is szép bizonyítéka annak, hogy a közösségi nevelés és a rendszeres ünneplés formálja a gyermekek viszonyulását a hazájukhoz.
A megemlékezés egyik legvidámabb és egyben legmozgalmasabb része a közös mondóka-séta volt. Ez a játékos, mozgással egybekötött elem tökéletesen oldotta a légkört, és remekül érzékeltette, hogy az ünneplés nemcsak komoly, csendes pillanatokból áll, hanem közös örömből, ritmusból és összetartozásból is. A gyerekek arcán látszott, hogy ezt a részét igazán élvezik.
A műsor csúcspontja a Nemzeti Dal felolvasása volt. Petőfi Sándor versének első három versszakát az egyik oktató olvasta fel ünnepélyesen, miközben a refrének előtt két oldalon magasba emelték a magyar zászlókat – ezzel jelezve a gyerekeknek, hogy az „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" sorokat hangosan, együtt mondják el.
A gyerekek lelkesen és teljes átéléssel tettek eleget ennek, és a vers refrénje újra és újra betöltötte az aulát. Ez a pillanat különösen megható volt: látni, ahogy a külföldön nevelkedő, kisgyerekek emelt hangon, büszkén mondják el a szabadságharc esküjét, ismét megerősített abban, hogy ez a munka valóban számít, és hogy az itt elvégzett nevelői feladat nyomot hagy a gyermekek lelkében.
Az ünnepség a bevonulással megegyező módon, méltósággal zárult: rövid, de tartalmas és méltóságteljes volt – pontosan annyi és olyan, amennyire egy hétvégi iskolai közegben szükség van ahhoz, hogy a gyerekekben megmaradjon az élmény, és magukkal vigyék azt az érzést: magyarnak lenni a nagyvilágban is büszkeséggel tölthet el.
