Minden év szeptember harmadik hetében, a Kulturális Örökség napjaival egy időben rendezik meg Magyarország több városában az Ars Sacra Fesztivált. A kezdeményezés 2007-ben indult a budapesti Városmisszióval karöltve, majd az elmúlt 12 évben nemcsak az ország határain belül, hanem – ahogy a mi helyszínünk is bizonyítja – azon kívül is több város, közösség kapcsolódott be ebbe a színes, kulturális rendezvénysorozatba. A program célja elsősorban az, hogy a „szent” művészetek segítségével szólítsuk meg a más vallású, világnézetű, vagy éppen hitüket másképp megélő embertársainkat, s találjunk hasonlóságokat, közös pontokat, amelyek közelebb visznek minket egymáshoz.
Az Ars Sacra Fesztivál kezdete idén egybe esik a bécsi Pázmáneum különösen fontos évfordulójával. 400 évvel ezelőtt kezdte meg működését az intézmény, amely ekkor rövid ideig tartott. A történelem viharai miatt csak 1623-ban kapta meg a pápai jóváhagyást és történt meg az alapítás. Így a jubileumi évfordulóról az elkövetkező négy évben több alkalommal is lehetőség lesz megemlékezni.
Szeptember 14-én, szombaton a szokásos előesti mise főcelebránsa Mohos Gábor Esztergom-budapesti segédpüspök volt. A főpap a prédikációjában kiemelte az olvasmányokban és az evangéliumban hallott párhuzamot, az isteni irgalmasságot és erre építette fel beszédét, amelynek összefoglalója a következőképpen hangzik:
A Kivonulás könyvében (Kiv 32, 7-11, 13-14) Mózes Isten irgalmát kéri az öntött borjút készített és azt imádó népe számára, aki Mózes hitét és bizalmát látva megenyhül és megbocsát. Szent Pál Timóteushoz írt levelében (1Tim, 1, 12-17) saját példáján keresztül mutatja be testvéreinek, hogy az Úr még rajta is, aki üldözte őt, irgalmat gyakorolt és szeretetével vette körül. Ugyanez az irgalom, ez a megbocsátó szeretet jelenik meg a tékozló fiú történetében is (Lk 15, 1-32), amelyet az evangéliumban olvastunk. A tékozló fiú útja azt mutatja be, hogy időről időre akkor tud az ember magába szállni, amikor nehézségek közé kerül. Ezek a nehézségek, bizonytalan időszakok, lázadást is szülhetnek az ember szívében. De a tékozló fiú a legmélyebb nyomorban ismerte fel, hogy atyja házában még a szolgáló is biztonságban van. Olyan biztonságban, amivel csak az Atya - Isten tud bennünket megajándékozni. Minden küzdelem és nehézség ellenére Isten az életünket a kezében tartja, különösen akkor, ha mi ezt megengedjük neki. Ebben a szentmisében arra is emlékezünk, hogy Pázmány Péter megkezdte az intézmény alapítását. Ez nem volt egy könnyű feladat, s éppen ezért feltehetjük a kérdést, hogy mi indította őt erre. Amikor Pázmány Péter élt és bíborosként vezette a magyar Egyházat, nem volt egyszerű helyzet Magyarországon. Egyrészről az ország egy része és ezzel egész egyházmegyék az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt voltak, másrészről Erdélyből keresztény testvér-viszálykodások vették kezdetét, protestáns testvérek törtek be olyan magyar területekre, ahol katolikusok éltek. Ezek között a külső körülmények között mégis mi lehetett az, ami Pázmányt arra indította, hogy ezt a szemináriumot megalapítsa? Az, hogy ő ismerte Istent. Azt, hogy ő hitt. Az, hogy ő tudta, hogy az Isten adta biztonság, az minden földi nehézség és küzdelem ellenére biztosabb alap, mint amit a földi körülmények jelentenek. És az idő őt igazolta. Az általa alapított intézmény évszázadokon keresztül a magyar egyházi élet egyik központja lett, abban az értelemben, hogy itt képződtek sokan az egyházi élet nagy alakjai közül és nemcsak az egyházi életben, hanem egyáltalán a magyar kultúrában is. Tehát az idő igazolja, hogy Pázmány döntése jó volt. Jó volt az, hogy mert reménnyel tekinteni a jövőbe. Ennek a napnak ez az üzenete: Isten irgalmas, és ha én hagyom, hogy Isten irgalma megérintsen engem, hogy megbocsásson nekem, ha hiszem, hogy Isten nem büntetni akar, hanem irgalmas és szerető Atya, akkor ez a hit meg tudja bennem alapozni azt a biztonságot, ráhagyatkozást Istenre, amely megalapozza a jövőbe vetett reményem.
A szentmise után egy rövid pódiumbeszélgetésben ismerhettük meg jobban Mohos Gábor püspök atyát, melyet Varga János rektor vezetett. Elmesélte, hogy a papságához vezető útjára nagy hatással volt hívő családja, különösképpen a nagyszülei, akik sokat imádkoztak azért, hogy gyermekeik közül az egyik a papi hivatásra találjon. S ha gyermekük végül nem is lett pap, az unokájuk igen, így tényleg hinni és remélni lehet, hogy nincsen elveszett ima, hanem idővel minden célba ér. Számomra különösen is érdekes volt az, amit és ahogyan a püspöki jelmondatáról beszélt: „Ki olyan nagy, mint az Úr, a mi Istenünk?” (113. zsoltár). Egy évvel ezelőtt Szent Mihály napján (szeptember 29.) kapta Mohos Gábor a telefonhívást Rómában, hogy a Szentatya kinevezte őt segédpüspöknek. Keresztelője szintén Szent Mihály napján volt, s talán már mondani sem kell, bérmaszentjének is őt választotta fiatal felnőttként. A Mihály név emellett az eredeti nyelvben is azt jelenti, hogy „Ki olyan, mint az Isten?”. Ezek egybeesésében nem véletlent látott a püspök atya, hanem annál jóval többet. Szent Mihály közelsége, segítsége egész életében fontos szerepet játszott, ennek a kinevezésnek az elfogadásában is. A másik ok maga a zsoltár, ami nagyon hasonlít a Magnificathoz, a Szűzanya hálaénekéhez, ami először kifejezi Mária háláját Istennek a nagyságáért, hatalmáért és utána beszél az Ő műveiről, hogy mit tesz. Fölemeli a szegényt, lehajol ahhoz az emberhez, aki úgy érzi, messze van Istentől. A mai világ annyira igénybe veszi az energiáinkat, hogy nagy a kockázata annak, hogy elfelejtjük felemelni a tekintetünket, pedig lelkünk sebzettsége csak Isten kegyelmével gyógyulhat be. Ebben szeretne a püspök atya Isten munkatársa lenni, hogy felemeljük Hozzá a tekintetünket.
A szentmise prédikációja és a pódiumbeszélgetés által olyan lelki útravalót kaptunk Mohos Gábor püspök atyától, amely – egészen biztos vagyok benne – nem csak nekem, hanem az összes résztvevőnek erőt fog adni a mindennapokban.
Az Ars Sacra Fesztivál kezdő napja ezzel azonban még nem ért véget. Az est igazi, mondhatjuk „össz-művészeti” előadással folytatódott. Vendégünk volt Kovács Nóri, aki a népzene és világzene egyik legismertebb előadója, valamint Csadi Zoltán színész és rendező, akik egy erre az alkalomra összeállított közös produkcióval léptek fel. Nóri szakrális irányultságú népdalokkal és saját szerzeményű dalokkal kápráztatta el a közönséget, Zoltán pedig Sík Sándor piarista papköltő verseivel, Szakonyi Károly egy prózájával és Kányádi Sándor egyik versével hozta közelebb hozzánk azokat az érzéseket, amelyek minden magyar ember lelkét megmozgatják, legyen az hívő vagy nem hívő ember. A dalok és versek felváltva követték egymást, a közönséget láthatóan megérintette ez a gondosan összeállított és előadott program.
A rendezvényt végül egy kellemes hangulatú agapé zárt, ahol lehetőség volt az est vendégeivel személyesen találkozni és beszélgetni.
Hálásan köszönjük a szombati program főszervezőinek, Varga Gabriellának, egykori ösztöndíjasnak és az 1 plusz 1 misszió program képviselőjének, Gyöngy Ádámnak lelkiismeretes munkáját.
A következő napokban hasonlóan színes programokkal várják a szervezők és előadók az érdeklődőket a Pázmáneumba. (1090 Wien, Boltzmanngasse 14, http://pazmaneum.katolikus.hu/ )
