1956. december 26-án indultunk el a Keleti pályaudvarról. A két gyermekemet a szüleim hozták ki az állomásra. Az indulás előtti napokban náluk voltak, hogy mi fel tudjunk készülni az útra. Csak Győrig tudtunk vonattal utazni, ott át kellett volna szállnunk, ám ekkoriban már rendszeresen leszállították az embereket, ha nem tudták igazolni, miért tartanak a határ felé. Így Győrben három napot egy hotelszobába kényszerültünk tölteni. A kísérőnk, aki az átkelést segítette volna, végül visszalépett. Azzal indokolta döntését, hogy két kisgyermekkel túl kockázatos átvágni a határon.
Azonban átadott minket egy hálózatnak, amely segített eljutni a határig. A segítők húsz kilométerenként váltották egymást. Volt, hogy katonai teherautón mentünk, máskor éjszaka, sötétített ablakú diplomáciai limuzinban utaztunk. Négy-öt napba telt, mire egyáltalán a határ közelébe értünk. Ott egy pásztorfiú vette át az irányítást, akinek a legelői félig Magyarországhoz, félig Ausztriához tartoztak, így rendelkezett átkelési engedéllyel.
Körülbelül negyvenen vágtunk neki az éjszakának szilveszter éjjelén. Este tíz órától reggel hatig meneteltünk úttalan utakon, lápos vidéken, térdig érő hóban. Hajnal három körül a kislányomat valaki a nyakába vette, a fiam viszont végiggyalogolta az utat. Én a hegedűmet és a legfontosabb kottáimat is magammal vittem. Amikor átértünk Ausztriába, a közelben semmilyen épületet nem találtunk, így tovább kellett gyalogolnunk egy távoli istállóig. Ott a tehenek között, a szénán húztuk meg magunkat. A gyerekek kaptak egy kevés tejet, majd elaludtak.
Nekem addigra teljesen átázott a csizmám, és a cipőm is. Abban az időben még az volt a divat, hogy a cipőre húzták a csizmát. Lehúztam, és később, amikor indulni kellett, már nem ment újra vissza a lábamra. Mivel hoztam magammal egy estélyi ruhát és egy hozzá illő szandált is – arra az esetre, ha odaát koncerteznem kellene –, nem maradt más választásom, mint január elsején, a fagyos hóban abban a vékony szandálban tipegni tovább.
Menekülttáborba nem mentünk Ausztriában, mert édesapámnak volt öt eldugott dollárja, amivel menetjegyet tudtunk venni a bécsi járatra. Ez ugyan nem volt elég a teljes buszútra, de egy ismeretlen utas kiegészítette az összeget. Mire Bécsbe értünk, már harminchat órája nem aludtunk. Megvolt egy ottani barátnőm címe, és mivel jól beszéltem németül, hamar megtaláltuk az épületét. A negyedik emeleten laktak, de hiába kopogtunk, senki nem nyitott ajtót. Végül egy szomszéd jött ki, aki közölte velünk, hogy moziba mentek. El sem tudtam hinni, és nagyon elszomorított a dolog: mi ennyi borzalmon mentünk keresztül, a barátnőm pedig épp a moziban ül... Ez a szomszéd bácsi adott végül tejet a gyerekeknek.
Közben azt tanácsolták, jelentkezzünk a rendőrségen, így megindultunk egy bécsi rendőrörs felé. Ahogy az utcán ballagtunk, megállt mellettünk egy rendőrautó. Azonnal látták rajtunk, hogy menekültek vagyunk. Bevittek minket, és három napot töltöttünk a börtönben: a férfiak és a nők külön, a gyerekek velem maradhattak. Furcsán hangozhat, de kifejezetten jól éreztem magam, mert végre le tudtam feküdni egy pricsre. Ez sokat jelentett, mert az előtte napokig a földön aludtunk, a konyhakövön. Adtak ételt is, és ezalatt a három nap alatt átvilágítottak minket, nem jelentünk-e politikai kockázatot.
Ezután egy iskolába, a központi gyűjtőhelyre vittek bennünket. Kérdőívet már nem kaptunk a választható országokhoz, mert későn érkeztünk, és addigra minden keret betelt. Csak Ausztrália vagy Argentína közül választhattunk, de mi nem akartunk ilyen messzire kerülni. A szerencse végül mellénk állt: egy menekült, akinek kanadai papírjai voltak, váratlanul megkapta az amerikai beutazási engedélyt, mivel a lánya szponzorálta onnan, így nekünk adta a kanadai kérdőívét. Január 11-én, éppen a születésnapomon mentünk a kanadai nagykövetségre, ahol hivatalosan is megkaptuk az engedélyt.
A januári várakozás hetei alatt összeakadtam néhány szintén menekülő zenész kollégával a Magyar Operából, és alakítottunk egy vonósnégyest. Elkezdtünk próbálni, sőt, még ott, januárban adtunk egy koncertet is a diplomatáknak. Volt nálam egy oklevél is, amit a korábbi kvartettemmel, a Hidy Quartett-tel nyertem Prágában, egy 1950-es nemzetközi versenyen. Mivel a diplomán nem szerepeltek név szerint a tagok, mi négyen úgy utaztunk ki Kanadába, mintha mi lennénk az eredeti díjnyertes együttes.
Február elsején indult a hajónk Bremerhavenből Kanadába, és végül Halifaxban léptünk partra. Már a hajóról feltűnt az épületek összevisszasága, ami felettébb érdekesnek hatott a számomra. Európában megszoktuk a szabályos utcaképet, a hasonló magasságú házakat. Itt viszont egymás mellett álltak a felhőkarcolók és az apró, elszigetelt épületek. Ahogy ránéztem erre a rendezetlen látványra, az futott át rajtam: ez a szabadság.
