Apám magyar csendőr volt, 1911-es születésű, szolgált a második világháború alatt. Ahogy érkezett a front, 1944-ben áthelyezték Somogy megyébe, Göllére – a húgom már ott született. Azt mindenki tudja, mi várt a magyar csendőrökre a háború után: semmi jó. Apámnak menekülnie kellett, így kerültünk Berzencére, édesanyám szüleihez. Ott éltünk 1949-ig.
Onnan végül ismét menekülni kényszerült a család, ezúttal apám szüleihez, a Vas megyei Nagymákfára. Anyám, apám és a húgom mentek, engem viszont otthagytak Berzencén a nagyszülőknél, így ott kezdtem el az iskolát is. 1953-ban, a negyedik osztály felénél tartottam, amikor végül én is utánuk mentem Nagymákfára. Ez egy ötszáz lelkes, eldugott kisfalu volt – ott nem bántották apámat. A szövetkezetnél kapott munkát, de múltja miatt csak fizikai munkásként dolgozhatott. Én jól tanultam, bár az oktatás minősége elmaradt a várositól. Mivel mindenki tudta, ki volt az apám, ezért engem nem vittek úttörőtáborba, sem másmilyen jellegű helyre. Villanyunk nem volt, a vizet kútból húztuk, a vécé pedig kint volt az udvaron. Apám kecskéket vett, hogy legyen tej az asztalon, én pedig őriztem őket. Jó életem volt, mert szerettem a természetet és a szabadságot.
Amikor 1956-ban kitört a forradalom, mi épp kukoricát törtünk a földeken. Rádiónk nem volt, így egy falubeli szólt nekünk a történésekről. Átmentünk az egyik nagybátyámhoz, ott hallgattuk a híreket és a rádióból beszűrődő lövöldözést. Nem tudtuk, mi lesz a vége. Apám rögtön beállt a nemzetőrségbe. Leverték a vörös csillagot a faluban, ilyesmiket csináltak, de nem ártottak senki embernek.
Amikor november 4-én bejöttek az oroszok Magyarországra, megindult a menekülthullám. Mi közel voltunk a határhoz, Vasvár környékén. Felmerült, hogy az egész család elindul, de édesanyám semmi áron nem akart jönni. Azt mondta, ő nem hagyja el a hazáját. Apám jobban hajlott rá, mivel ő félt a megtorlástól.
Végül két iskolás barátommal, Bilics Pistával és Bot Jenővel eldöntöttük, hogy mi hárman megszökünk. Nyolcadikosok voltunk. Aznap jó vastagon felöltöztünk, hogy az úton ne fázzunk, majd a tanítás után nekiindultunk a határnak. A szüleinknek egy szót sem szóltunk.
Rábahídvég és Körmend mellett, Szentgotthárd irányában próbálkoztunk. Nem volt egyszerű, mert a rábahídvégi hidat orosz katonák őrizték, a folyón pedig a novemberi hidegben nem lehetett átúszni. Szerencsénkre ott volt egy magyar parasztember, aki szénát gyűjtött a mi oldalunkon, de a túlparton lakott. Nagyon rendes volt velünk. Kitalálta, hogy majd eljátsszuk, hogy a fiai vagyunk, felültetett bennünket a kocsira a szalmára, meg maga mellé, meg az ökörre, és így vágtunk neki a hídnak. Az oroszok így gond nélkül átengedtek minket. Próbáltunk hazudni a bácsinak, hogy budapestiek vagyunk, de a tájszólásunk azonnal elárult minket. Az öreg jót mosolygott, és a tudtunkra adta, hogy tisztában van vele, hogy innen jöttünk a közelből. Bevitt a házába, adott tejet és kenyeret, majd utunkra engedett bennünket.
Az éjszakában már csoportok vonultak a határ felé, mi is hozzácsapódtunk egy húsz-huszonöt fős társasághoz. Este tíz-tizenegy lehetett, mikor a határhoz értünk. Időnként fellőtték a villanórakétákat, olyankor mindig lehasaltunk a földre, hogy ne vegyenek bennünket észre. Mielőtt átléptünk volna az osztrák földre, magyar határőrök fogtak meg minket. Akinek volt pénze, attól elvették, de aztán megmutatták, merre menjünk tovább. Nekünk, három nincstelen falusi gyereknek nem volt mitől félnünk. November 21-én, hajnali egy órakor értünk át Ausztriába.
Az ottani határőrök fel voltak készülve a rengeteg menekült érkezésére. Buszra ültettek bennünket, elvittek egy közeli faluba egy nagy épületbe, ahol kaptunk enni-inni, valamint felírták a nevünket, adtak pokrócot, és egy szalmával leterített teremben aludtunk. A lábam úgy bedagadt a gyaloglástól, hogy le kellett vágni rólam a cipőt. Körülbelül negyvenöt kilométert jöttünk árkon-bokron át. Az osztrák rendőrök is és a menekülők is, akikkel közösen érkeztünk, eléggé hitetlenkedve néztek ránk. Senki nem akarta elhinni, hogy három tizenhárom éves, apró növésű gyerek egyedül vágott neki a világnak.
Két nap múlva vonattal Klagenfurtba vittek. Ez egészen a jugoszláv határnál volt. Egy iskolában szállásoltak el minket. Mi nem tartoztunk ott se a felnőttekhez, se a családosokhoz, csak mi hárman voltunk egymásnak. Később barátkoztunk össze még két fiúval, egy pestivel és egy szombathelyivel, így lettünk öten a bandában.
Közben otthon apámék kétségbeesve kerestek. Amikor a húgom hazaért az iskolából, elmondta nekik, hogy mi elmentünk Ausztriába. Anyám először csak legyintett, hogy majd sötétedésre megjövök. Nem jöttem. Másnap anyám már küldte is apámat utánam. Ő összeszedte a dolgait, kerékpárra ült, még egy pisztolyt is vett magához – ha véletlenül az úton valami gond lenne – és elindult. Ugyanazokon a falvakon ment át, találkozott ugyanazzal a parasztemberrel is a hídnál, az elmondta neki, hogy ő vitt át bennünket, útbaigazította őt.
Átjutott ő is, de a káoszban a hatóságok nem tudták megmondani, hová vittek minket. Annyi volt a menekült, hogy nem vezettek pontos listát az útvonalakról. Apámat Grazba irányították – pont az ellenkező irányba, mint ahol mi voltunk. Ott hallgatta a Szabad Európa Rádiót, ahol bemondták a frissen érkezettek nevét, így a miénket is: Szabó Árpád, Bilics Pista, Bot Jenő megérkeztek Ausztriába. Apám ekkor könnyebbült meg, mondta is magában: „Na, ezek a gazemberek legalább itt vannak, megérkeztek szerencsésen.” Később kiderült, hogy anyámék is hallgatták a rádiót otthon, és ők is hallották a nevünket. A gond viszont az volt, hogy apám nem tudta, melyik táborba vittek minket. Végül kapott egy papírt a vezetőségtől, amivel szabadon járhatta a táborokat, hogy megkeressen.
Februárban talált rám, három hónap után. Akkor minket már átvittek egy másik táborba, ami a hegyekben volt, egy nagy kastélyban, ahol őszintén szólva remekül éreztük magunkat. Szánkóztunk, csavarogtunk a faluban, iskola nem volt. A helyi falusiaktól pénzt is kaptunk néha, egyszer még egy kocsmába is belógtunk egy sörre, annak ellenére, hogy ez tilos volt. Az osztrákok csak nézték, honnan jött ez a három csavargó gyerek. Amikor apám leszállt a buszról, egy nagy kampós bottal a vállán érkezett, rajta három megrakott bőrönddel. Mindenhol gyűjtött nekem ruhát, meg csokoládét. Az édességek felét haza szerette volna küldeni a húgomnak, de hát csak idő kérdése volt, amíg az összeset megettem.
Először haza akart vinni, de én megmondtam neki, hogy én már kecskepásztornak nem megyek haza többé. Neki sem volt már kedve az otthoni bizonytalansághoz. Beadtuk a papírokat Ausztráliába, Svédországba, az Egyesült Államokba és Kanadába. Kanadába volt a legegyszerűbb kijutni, így május 20-án repülőre ültünk.
A két barátom sajnos nem jöhetett velünk. Mivel nem voltak velük a szüleik, nem engedték ki őket az országból, senki nem vállalt értük felelősséget. Ott maradtak egy osztrák iskolában. Ott váltak el az útjaink. Ezután közel negyven évig nem láttam Bilics Pistát és Bot Jenőt. Később hallottam, hogy a szüleik levelet küldtek nekik, és rávették őket a hazatérésre. Akkor minden fonalat elveszítettem velük, hiszen levelezni sem lehetett. Így ért véget a három barát kalandja: elszakított minket egymástól a világ.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található:
Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
