4.50, 5.20, 7.00, atyaég! Mikor állítottam be ilyen korai ébresztőket, úgy, hogy örültem is neki? Mikor vártam egy sima kedd reggelt vagy szombati hajnalt? Mikor hozott lázba egy hétköznapi bevásárlás vagy egy villamosozás? Gyerek vagy, amikor először próbálhatsz ki új dolgokat, amikor olyan emberekkel ismerkedsz meg, akik az egész életedre hatással lehetnek. Kisgyerek, amikor ennyit és ilyen intenzitással élsz meg. Próbálgatod magad, nézed a tükörben, és rácsodálkozol. Vagy amikor az átlagosnak mondható dolgokon időzöl el: egy fa árnyékán, különböző madárhangokon, egy pikniken vagy a víz kékjén. Amikor először ízlelsz meg egy ismeretlen gyümölcsöt, vagy látsz meg egy teljesen új épületet, és elgondolkodsz rajta, vajon ki és mikor építette. Na, ilyen Ausztráliába költözni. Újra gyermek leszel. Semmi sem ismerős, magadra sem ismersz, és mégis ott vannak a földiek, a magyarok, ösztöndíjasok és itt élők, akik magukban hordoznak egy darab otthont.
Az első hetek munkája a Gold Coasti Magyar Iskolában gyorsan megmutatta, hogy a magyar nyelv és kultúra itt nem adottság, hanem tudatosan épített közösségi érték. Már az odajutás is kihívás: aki a budapesti tömegközlekedésre panaszkodik, próbáljon meg egy szombati napon Pacific Pinesból Southportba eljutni, különösen, amikor esik. Mert ha itt esik, az nem egészen olyan, mint otthon. A busómaszk-készítés, a magyar dalok és mondókák tanulása azonban hamar feloldja az idegenséget, mégis nemcsak a gyerekek keresik a helyüket a kétnyelvű világban, hanem én is.
A másik fontos bázisom a Gold Coasti Nyugdíjas Klub. A „komótosabb kezdés” elképzelése gyorsan szertefoszlott: pályaudvari találkozás sok-sok öleléssel, mikrofonos bemutatkozás a buszon, majd Attila bácsi mellett egy egész emigrációtörténeti gyorstalpaló. Aktív figyelem kellett, és nyitott szív. A kirándulás a Ginger Factory felé tartott, de a nap végül más irányt vett: egy baleset miatt a Sunshine Coast-i kórházban találtam magam és nap nagy részét tolmácsolással töltöttem. Bár nem láttam, hogy miként készül a híres ausztrál gyömbér, gazdagodtam Sanyi bácsi barátságával, utaztam ausztrál mentővel és belülről láttam egy sürgősségi osztályt, tiszta Grace Klinika. Hosszú nap volt, mégis megerősített abban, miért vagyok itt: közösséget szolgálni nemcsak programokkal, hanem törődéssel, kézfogással is lehet.
Kérdőívekkel, beszélgetésekkel és új programötletekkel dolgozom azon, hogy a résztvevők igényeire reagáló események valósuljanak meg. Mindkét szervezetnél azt tapasztalom: a magyar szó itt nem magától értetődő, hanem ajándék. És ha jól csináljuk, híd lesz generációk és kontinensek között.
A munka mellett persze zajlik az élet: óceáni fürdések, paprikavadászat egy lecsóhoz, pilates-beiratkozás (nem lehet lemaradni, itt mindenki ki van gyúrva), beszélgetések rég nem látott barátokkal, felvenni azt a bizonyos fonalat, új negyedek felfedezése. Néha elveszettnek érzem magam, máskor túláradóan hálásnak. Vajon jól csinálom? Kit kérdezzek? Merre kell menni? Ezek a kérdések naponta visszatérek.
De amikor a Gold Coast aranyló napfelkeltéiben és vattacukor naplementéiben állok, és tudom, hogy aznap pár gyerek magyar mondókát tanult vagy egy idős klubtag mesélt győri fiatalságáról, akkor a hajnali ébresztők hirtelen nem is tűnnek olyan korainak.
