Nagy izgalommal készültünk a Kaláris Néptáncegyüttes első alkalommal megrendezett húsvéti kézműves délutánjára, melynek egy gyönyörű szombaton az Unley templom egyik terme adott otthont. A kellemes, napsütéses időben számos család látogatott el hozzánk, hogy közös alkotással hangolódjunk az előttünk álló ünnepre.
A délután folyamán a kicsik teljesen elmerültek az alkotás örömében, hiszen az asztaloknál mindenki talált az érdeklődésének megfelelő elfoglaltságot: míg a nagyobbak a hagyományos tojásfestéssel és hímzéssel ismerkedtek, addig a legkisebbek papírtányér-nyuszikat készíthettek vagy kedvükre színezhettek. Igyekeztünk mindenben segíteni nekik, ott lenni, ha elakadtak egy-egy mozdulatnál. A kézműveskedés mellett pedig természetesen a felhőtlen játéknak is jutott bőven hely, így a résztvevők láthatóan remekül érezték magukat a közösségi teremben.
A program nem csupán a gyerekeknek, hanem nekünk is sokat adott, hiszen remek alkalmat nyújtott ahhoz, hogy még több itt élő magyarral megismerkedhessünk a kötetlen beszélgetéseknek hála. Meggyőződésem, hogy hagyományaink közös megélése a diaszpóra közösségek fenntartásának és megerősítésének egyik legfontosabb oszlopa, az ilyen találkozások pedig a kulturális gyökerek ápolása mellett a személyes kapcsolatokat is szorosabbra fűzik. Örömmel láttuk, hogy az itt élőknek valódi kikapcsolódást nyújthattunk, miközben együtt törekedtünk a kultúra megőrzésére és továbbadására. A jó hangulatot a vendéglátás tette teljessé: friss kaláccsal, süteményekkel és egyéb finomságokkal készültünk. A délután egyik legkedvesebb pillanata pedig a locsolóvers-mondás volt, ahol a gyerekek bátran megcsillogtathatták tudásukat a jól megérdemelt jutalomért cserébe.
Ez a nap ismét megerősített abban, hogy a közös alkotás és a hagyományok tisztelete a legjobb útja a közösségépítésnek itt, Adelaide-ben is. Ahogyan a gyerekek ujjai között alakultak a hímes tojások, úgy vált láthatóvá számomra is az a szimbolikus kapocs, amely a diaszpórában az identitás megőrzését jelenti: a kézműveskedés során nem csupán tárgyak készültek, hanem észrevétlenül öröklődtek tovább azok a mozdulatok, amelyeket mi is szüleinktől, nagyszüleinktől kaptunk. Ez a fajta együttlét bizonyítja, hogy a magyar kultúra megélése nem csupán a múltba révedésről szól, hanem egy élő, jövőbe mutató folyamat, amelyben minden elmondott locsolóvers és minden közös asztalnál töltött perc egy-egy fontos lépés közösségünk megmaradása felé.
