Emlékezés elhunyt szeretteinkre

Az Úr az én fényem, kitől is félnék, életem oltalmazója, kitől rettegnék? Zs. 27,1

/ Gergely Katalin /
gergely.katalin képe
November első napjaiban a keresztények világszerte megemlékeznek halottaikról. A magyar hagyományokban a temetőlátogatás, gyertyagyújtás, a sírok virággal való díszítése a leggyakoribb. 2019. november 3-án, vasárnap a montreáli Magyarok Nagyasszonya templomban is megemlékeztünk elhunyt szeretteinkről.
Elhunyt szeretteinkre emlékeztünkElhunyt szeretteinkre emlékeztünkElhunyt szeretteinkre emlékeztünkElhunyt szeretteinkre emlékeztünk

Akik hazájuktól távol élnek, szívükben hordozzák elhunyt szeretteik emlékét, de nem tudnak gyertyát gyújtani a halottak sírjánál, mivel a szülőföld temetői őrzik azok hamvait. A montreáli magyar közösség templomában mindig van lehetőség gyertyagyújtásra, amit sokan vasárnapról vasárnapra meg is tesznek. November 3-án azonban rendhagyó helyen és rendhagyó módon lehetett gyertyát gyújtani. Az érkezőket meghívtuk, hogy az oltár előtt kihelyezett mécseseket mindenki személyesen maga gyújtsa meg elhunyt szeretteiért. Egymás után lobbantak lángra a pici fények - az örök világosság jelképei...

Licskó Szabolcs plébános vezetésével már a 11 órás szentmise előtt elkezdtünk imádkozni halottainkért, de az istentisztelet több pontján is az elhunytakra emlékeztünk: a bevezető részben, a prédikációban, az egyetemes könyörgésekben, illetve a szentmise záró részében. Ez utóbbit a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa tartotta. Az alcímben idézett zsoltársor volt az áldozás utáni megemlékezés kezdőéneke, majd elhangzott néhány gondolat a november eleji ünnepkör kialakulásáról, a halálhoz való viszonyulásunk kettősségéről: a halál miatti szomorúságról és a feltámadásba vetett hit vigaszáról.  A 20. század első évtizedeiben 17 évesen elhunyt Kaszap István bánatos szüleit vigasztaló szavait idézte fel a megemlékező: "Ne sírjatok! Odafönt találkozunk!" Ezzel a hittel a halottak napja nem a gyász napja, hanem az örökkévalóságba való megérkezés ünneplése.

Elhunyt szeretteink sírja a temetőben van, lehet, hogy a testük már elporladt... De az, ami őket egyedivé tette, nem semmisült meg; a személyes lényük tovább él bennünk: emlékeinkben, szívünkben, Isten országában… Sokszor rájuk emlékezünk például egy kedvenc étel, ital, személyes tárgy, tőlük tanult ima vagy vers, esetleg átmentett hagyomány kapcsán; felidéződnek szavak, gesztusok, arc, mosoly, hangfoszlány… Valamilyen módon a templom is egy emlékező tér, hiszen tudjuk, holt ültek a padokban, rájuk emlékezünk, amikor értük gyertyát gyújtunk… 

Henry Scott A szomszéd szoba című versének néhány részlete is elhangzott:

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen…, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.

A szentmise végén még egy utolsó szimbolikus gesztusra is sor került: - a megemlékezők saját mécsesüket a kereszt előtti tartóra helyezték, mintegy Krisztusra bízva elhunyt szeretteiket.