Érdekes, hogy a lelkedben, gondolataidban, a bioritmusodban, rögös tapasztalataidban már ott a kinyílás. A bimbódzás. A tavasz. A hosszú magyar tél után a napsugár, ami végre nem csak ígéret. És közben körbenézel, és „welcome autumn” feliratok mosolyognak rád, a fák itt-ott már sárgulnak, a napok pedig mintha csendesebben lélegeznének. Mintha a külvilág finoman ellentmondana annak, amit belül érzel. Valahogy így vagyok én is. Két hónapja a Gold Coaston, és még mindig keresem, hol ér össze a bennem növő tavasz és az ablakon esővel kopogó ausztrál ősz.
Annyi tervvel érkeztem. Olyan ötletekkel, amelyek otthon maguktól értetődőnek tűntek: főzőklub, ahol a pörkölt mellett nyelvet tanulunk, versek, amelyek mentén kimondjuk a kimondhatatlant, filmklub, amely hónapról-hónapra összeültetik a nagymamát az unokával egy kanapéra. És mégsem történik meg. Vagy nem úgy. Vagy nem most.
Kisebb lépésekben gondolkodva sem könnyebb. Egy új dal a kórusban idegen. Egy történet egy magyar művészről távoli. Mintha minden, ami nekem kapaszkodó, másnak csak halvány, elmosódó körvonal lenne. Néha még az sem. És talán ez az első felismerés: nem ugyanabból az emlékezetből élünk.
Van, akinek a „haza” egy konkrét utca, egy csemegebolt illata, egy gyerekkori nyár Vásárhelyen. Másnak egy történet, amit a rég halott nagyitól hallott arról, hogy mit jelent a munka. Megint másoknak csak egy kép, amit elképzelt. Egy meseország, amit sosem látott, mégis valahogy hiányzik neki. Hogyan építesz közösséget egy hely köré, amely valakinek valóság olyan szelete, amit nem vagy csak felületesen ismersz, másnak pedig inkább csak egy érzés?
Aztán ott a távolság. Az a furcsa, ausztrál léptékű, időben mérhető kilométer. Egy-két óra autózás, ami otthon természetes, itt gyakran végső érv. Mintha nem is a távolság lenne nagy, hanem az a láthatatlan erő, ami elválaszt. És közben ott a sokféleség. Ízlésben, hagyományban, gondolkodásban. Olyan ez, mintha mindenki ugyanarra a tortára vágyna, de mindenkinek más a receptje. Van, aki édesebben szereti, van, aki keserűbben, van, aki már nem is emlékszik az eredeti ízre, csak arra, hogy valaha fontos volt. És amikor összeöntjük az alapanyagokat, nem mindig torta lesz belőle. Néha valami egészen más. Valami nehezen megfogható.
És mégis talán nem az a kérdés, hogy pontosan ugyanazt készítjük-e el. Hanem az, hogy leülünk-e egy asztalhoz. Mert itt, ilyen messze mindentől, a közösség nem adottság. Hanem döntés. Döntés arról, hogy megfogod a másik kezét akkor is, ha nem teljesen érted. Hogy végighallgatod a történetét akkor is, ha nem a tiéd. Hogy hajlandó vagy egy kicsit elengedni a saját elképzelésedet arról, hogyan kellene működnie. És talán ez a legnehezebb.
Miért nem értjük egymást, ha egy nyelvet beszélünk? Lehet, hogy azért, mert a szavak mögötti világaink különböznek. Mert ugyanaz a szó mást jelent annak, aki megélte, és annak, aki csak örökölte. Mást jelent Dunán innen, határon túl. Más, ha gyerekként szakadtál el, más, ha a gyerekedet hagytad hátra, hogy kijőve biztos jövőt teremts.
És hogy lehet, hogy még itt is különbséget teszünk egymás között? Talán mert az identitásunkhoz ragaszkodunk, mint egyetlen biztos ponthoz ebben a távolságban. Mert félünk, hogy ha elengedjük, elveszünk. De közben pont ez az, ami elválaszt. A kérdés talán nem az, hogy ki honnan jött. Hanem az, hogy hajlandó-e odalépni a másikhoz, leülni vele és megkóstolni a másik tortaszeletét, tán receptet is cserélni.
Március valahogy erről szólt nekem. Nem a kivirágzásról, hanem a ráébredésről. Hogy a közösség nem ötleteken múlik, hanem finom, sokszor láthatatlan mozdulatokon. Még hét hónapom van itt. Hét hónap arra, hogy kísérletezzek. Hogy hibázzak. Hogy újra próbáljam. És talán arra is, hogy megmutassam, nem kell ugyanúgy gondolkodnunk, ugyanazt ismernünk, elképzelnünk. Elég, ha szeretjük a sokszeletes, rengeteg ízű tortánkat együtt falatozni.
Mert van miért összegyűlni. Van mit megőrizni. És van mit újraértelmezni.
