Mert különleges érzés együtt énekelni a magyar himnuszt olyan argentin-magyarokkal, akik már alig ismerik az ide érkező nagyszüleik nyelvét, de mégis büszkék arra, honnan jöttek. Aktívan tanulnak magyarul, nyitottak az ország kultúrájára, és lelkesen mesélik el felmenőik történetét.
Szokatlanul különleges érzés Petőfi Sándor Nemzeti dalának híres verssorait nem magyarul, a kisiskolás korom óta természetesnek ható ritmusban hallani, hanem a spanyol nyelvű előadását is érdeklődve figyelni. Így mondta el a verset ugyanis Alejandro Pajor helyi építész, aki tiszteletbeli magyar konzuli címnek is örvend.
A legkülönlegesebb érzés pedig az volt számomra, amikor még a megemlékezés előtt odajött hozzám egy idősebb úr és félig magyarul, félig spanyolul beszélgetni kezdtünk. Csillogó tekintettel mesélt az Argentínába vándorló szülei megismerkedéséről, de történelemtudását is bizonyította. Amikor szóba került a magyar himnusz, hamar kiderült, hogy tökéletesen ismeri a szövegét. A termet hirtelen a határozott, öblös énekhangja töltötte be. Szívből jövő dalának nemzeti imánk egyik sora vetett véget: „Megbűnhödte már…” folytatta volna, ekkor a hangja azonban elcsuklott, és az addig csillogó szeme már a könnyeivel volt tele. Szavak nélkül is értettük egymást.
Ebben a szellemben az emlékműsorra hangolódva még jobban örültem, hogy ilyen remek emberek közt erősíthetem az összetartozás érzését a kultúránk és népművészetünk közvetítésével. Úgy éreztem, hogy citerajátékom a népzenére nyitott fülekre talált.
