A 16. kerületben éltem, ott végeztem az általános és a középiskolát is. A gimnázium után orvosi pályára szerettem volna menni, de mivel a családom a „fekete listán” szerepelt – templomba járó emberek voltunk, és senki nem akart belépni a pártba –, politikai okokból nem vettek fel az egyetemre.
A családunk helyzete keserves volt, néha enni is alig jutott az asztalra. Édesapám fizetése nem volt elég, így mindenkinek dolgoznia kellett. Én minden évben megpróbáltam bejutni az egyetemre, de természetesen soha nem sikerült. Közben esti tanfolyamon kitanultam a műszaki rajzolói szakmát, és ebben helyezkedtem el. Minden keresetünk az élelmiszerre ment el. Már az is luxusnak számított, ha ruhát tudtunk venni. Az utcánkban lakott két-három nagy kommunista család, akik tovább nehezítették a mindennapjainkat, ugyanis folyamatosan figyelték, ki mit csinál. Egyedül a sportolásban leltük örömünket, mert azt az állam támogatta – felszerelést adtak, és aki kiváló volt, külföldi versenyekre is eljuthatott.
A munkahelyemen voltam, amikor kitört az 1956-os forradalom. Sashalmon, a 16. kerületben, egy modern elektromos mérőkészülékeket gyártó üzemben dolgoztam rajzolóként. Október 23-án hallottam, hogy az egyetemisták tüntetnek. Ilyenre korábban nem volt példa. Az futott végig a fejemben, hogy ezeket mind meg fogják ölni. Aztán jöttek a hírek, hogy a tömeg csendben, rendőri kíséret mellett vonul, és senkit nem visznek el. Később hallottuk, hogy pontokba szedett követeléseik is vannak.
Aznap estére színházjegyem volt a városba. A 16. kerületben ekkor még nem volt mozgás, de ahogy mentem befelé, láttam, hogy az egész város az utcán van, a forgalom leállt. A tömeg azt kiabálta: „Aki magyar, velünk tart!” Tetszett a lelkesedés, de találkoznom kellett a barátnőmmel a színháznál, így nem álltam be a tömegbe. A nézőtér félig üres volt, mégis megtartották az előadást. Kezdés előtt az egyik színész egy forradalmi verset szavalt.
Amikor vége lett a darabnak, és kimentem a körútra, már síri csend fogadott, amit puskaropogás tört meg a távolból. Hallottam, hogy a rádióban Gerő Ernő beszélt. Ez a beszéd csak olaj volt a tűzre. Akkor már a Rádióhoz sereglett a tömeg, a diákok célja az volt, hogy elfoglalják az épületet. Mivel a Keleti pályaudvar felől, amerre haza kellett volna mennem, a fegyverek hangját hallottam, inkább a nagynénémékhez mentem Budára. Ott még csend volt. Amikor elmeséltem nekik, hogy mi történik, el sem hitték. Azt mondták, csak beképzelem, és elküldtek aludni.
Reggelre már az ő utcájukban is dübörögtek a tankok. Kimentünk az erkélyre megnézni, hogy mi történik. Abban a pillanatban egy lövés fúródott a falba, közvetlenül a fejünk mellett. Azonnal visszahúzódtunk. Az unokahúgom az iskolatársaival kint volt éjszaka a rádiónál, csak reggel ért haza. Arra kért, hogy menjünk vissza, keressük meg az osztálytársait, akik nem értek haza. Így is tettünk. Ott aztán szemtanúi voltunk, ahogy az unokahúgom több társát kivégzik az egyik téren. Nekünk kellett értesíteni a szülőket a történtekről.
Végül a Sportkórházba mentünk segíteni. Nem kellett irányítás, mindenki önszerveződően tette a dolgát. A fiatalok Molotov-koktélokat készítettek, mi pedig a sebesültek körül segédkeztünk – egyébként is az volt az álmom, hogy az embereken segíthessek orvosként. Emellett lepedőket gyűjtöttünk kötszernek, mert mindenből hiány volt. Érkeztek nemzetközi vöröskeresztes segélyek is. Egyesek ezekkel a kocsikkal menekültek ki az országból, de a kórházban lévő fiatalok azt mondták, hogy aki magyar, az most nem menekül, hanem segít.
Harmadnap indultam haza. Először egyedül próbáltam átkelni a hídon Pestre, de egy katona megállított, és azt mondta, csak akkor menjek, ha akarok egy lyukat a szép piros kalapomba. Ennek köszönhetően inkább más útvonalat választottam hazafelé. Sietnem kellett, mivel huszonöt kilométer gyalogút állt előttem, és az októberi ködös, esős időben hamar sötétedett, a kijárási tilalom miatt pedig nem maradhattam az utcán. A harmadik napon a rádió bemondta, hogy sorra alakulnak a pártok. Rögtön arra gondoltam, hogy akkor ennyi volt az egység. Addig, a harcok alatt, mindenki egy volt, paraszt és hivatalnok egyet akart. Szinte csoda volt, ahogy az ország összetartott abban a három napban. A vidékiek élelmet hoztak, a fiatalok harcoltak, a nők a sebesülteket ápolták, még az orosz katonák közül is többen átálltak, miután elmagyaráztuk nekik, miért harcolunk. Megértették, hogy terrorban élünk
– hiszen ők maguk is abban éltek –, és mellénk álltak.
Átálltak a rendőrök és a magyar, de még az orosz katonák egy része is, csak az ÁVH-sok nem álltak át soha. Ők mindvégig kitartottak a párt mellett. Veszélyes emberek voltak, senki nem bízott bennük. A forradalom alatt volt, ahol felakasztották őket, és a zsebükben talált pénzzel tömték ki a szájukat – így szégyenítették meg őket, amiért pénzért szolgálták a rendszert. Azért fizették őket, hogy a saját népük ellen forduljanak, és hogy leverjék a forradalmat. Akkor, ott azonban nem sikerült nekik.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian. Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
