Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire emlékezett az Augsburgban és a környező településeken élő magyar közösség. Több oka van ennek. Az egyik az, hogy az Augsburgban és környékén otthont találó magyarság egy részének történelmi kötődése van az 56-os eseményekhez. Sokan menekültek el akkor, hagyták el kényszerből hazájukat, és érkeztek meg ide a történelem eme zivataros időszakában. Az itteni, korábban emigrált magyar közösség szeretettel fogadta őket, és minden segítséget megadott az élet újrakezdéséhez. Tették mindezt azért, mert minden bizodalmuk ezekben a bátor hazafiakban volt. Remélték, ha győzedelmeskedik Magyarországon a szabadság a zsarnokság felett, és akkor talán ők is hazatérhetnek. A megváltást jelentették számukra ezek a hősök. De nem így lett. A győztes forradalom véres megtorlásba torkollott, a remény szertefoszlott, és nem maradt más, csak a fájdalmas felismerése annak, hogy nem térhetnek vissza hazájukba talán soha többé már. Valamit mégis tehettek! Valami mégis kizökkentette őket a tehetetlenség fogságából. Várni, fogadni, segíteni, lelkesíteni azokat a becsületes, bátor hazafiakat, akik hősként harcoltak egy jobb Magyarországért! Mindannyiuk szabadságáért! A misszió komoly lelki, anyagi támogatást nyújtott a hazájukat kényszerből elhagyni készülő menekülteknek. Mindent megtett azért, hogy a beilleszkedésük a körülményekhez képest minél kíméletesebb legyen. Így fejlődött nagy családdá az Augsburgban és környékén élő egykor és az 56-ban emigráltak magyar közössége. 1956 emléke így kötődik a jelenben ünneplők lelkében.
Másrészt, emlékezni és emlékeztetni vagyunk hivatottak. Éljünk bárhol a nagyvilágban, mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a múlt eseményei feledésbe ne merüljenek. Gyermekeinknek, unokáinknak, tanítványainknak újra és újra fel kell idéznünk azokat az eseményeket, amelyek a szabadságuk magvait vetették el, és amelynek gyümölcsét ők aratják le. Kellenek a példaképek jobban, mint valaha, kellenek a hősök! A névtelen, a feledésbe merült és a nevesített, a hazájukért a halálba rohanó magyar bátraké. Büszke nemzetet csakis büszke hazafiak alkotják. Azok, akik ismerik nemzetük történelmét, és azokat az óriásokat, akik kivételesek voltak merészségben, bátorságban, hazaszeretetben és önfeláldozásban.
Eme kettős érzéssel gyűltek egybe az emlékezők a St. Max templomnál. Kilenc óra előtt megkondult a templom harangja, és kezdetét vette az ünnepi szentmise. Piros-fehér-zöld színű gyertyák méltóságteljesen, de visszafogottan égtek, a világosságot és a fényt hirdetve. Csibi Sándor plébános szent beszédében méltatta az 56-os események hőseit. Kiemelte bátorságukat, merészségüket, elszántságukat. A misszió közösségében fontos, hogy szentmisék alkalmával a hívek is aktív résztvevők legyenek. Ez most sem történt másképpen. Marosán Csaba színművész olvasta fel a szentleckét, a misszió két másik tagja pedig az olvasmányt és az egyetemes könyörgést. Az ünneplő magyar közösség a szentmise zárásaként közösen énekelte himnuszaikat: a Magyar és a Székely Himnuszt. Felemelő, szívbemarkoló, semmihez sem fogható érzéssel hagyta el az ünneplő közösség a templomot.
Az ünnepség a plébániateremben folytatódott, ami ünnepi díszt kapott erre az alkalomra. A színpad elhúzott függönyét a nemzeti szín lobogó ékesítette. A megemlékezés résztvevői nyitott szívvel érkeztek az előadásra. Marosán Csaba színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja versekkel tűzdelte meg az ünnepi beszédet. Megható, soha nem hallott történetek sorozatát villantotta fel a művész úr Erdélyország általunk nem ismert, eltitkolt, vagy elfeledett 56-os hőseiről. Nemes gondolatok, megszívlelendő üzenetek fogalmazódtak meg tollforgatóink legjavától az istenhitről, hazáról, hazaszeretetről, békéről, emberi jóságról, az igazakról és a bátrakról.
A versek hangulata, a történetek megrázó valódisága és az üzeneteken keresztül révbe ért művész hitvallása, olyan atmoszférát teremtett, amely magával ragadta az ünneplő közösséget, megtalálta az azonosulási pontokat, és eggyé kovácsolta őket. Az üzenetek célba értek.
Az esemény szeretetvendégséggel zárult, és valóban a szívből jövő vendéglátás jellemezte az együttlétet. Mindenki hozzátette szíve legjavát.
A közösség egyik kedves tagja sárgaborsó levest készített, amihez finom házi diós süteményt is sütött. Mások az előkészületi munkálatokban segítettek.Természetesen a rendrakás munkafázisából is kivette mindenki a részét. De a legnagyobb meglepetést az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójára készített torta hozta meg, amelynek először a látványa, majd az íze nyűgözött le mindenkit. Piros-fehér-zöld színekben pompázott, Nagy-Magyarország térképével díszített, a forradalom szimbólumával, a lyukas zászlóval ékesített „a nemzet 56-os tortája”. Mindenkinek jutott ezen a napon egy darabka „Magyarország”.
A Szent László Magyar Katolikus Misszió által szervezett megemlékezés táplálta a közösség istenhitét, erősítette a lelkét és edzette a tudatát. Mindezek közösségben történő megélése egy újabb erőforrása lett a magyar identitás erősítésének itt Augsburgban.
