Interjú Török István Dániellel
Szeretettel köszöntöm a hallgatókat innen Münchenből. Marton Krisztián vagyok, Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjas teológushallgató. Beszélgetőpartnerem Török István Dániel, aki a müncheni református gyülekezet presbitériumának tagja. Szeretettel köszöntelek, és akkor hadd tegyem fel az első kérdést
Már pár éve itt élsz Németországban. Mikor költöztél ki? S persze, hogy érzed magad itt kint?
2013 nyarán költöztünk Debrecenből ide München mellé, Ismaningba. Nagyon nagy változás volt ez az életünkben, hiszen új otthont, új munkahelyeket és a lányunknak is új iskolát jelentett. Mindez egy időben történt. Visszaemlékezve is izgalmas volt. Ezt megelőzően egyszerre csak egy új történés volt az életünkben, itt viszont minden. De ebben a mindenben ott volt a mindenható Isten, aki kézben tartotta az életünk minden részletét. Ettől függetlenül azért tudtunk izgulni is... de tényleg Isten vezetése volt az életünkben az, hogy itt vagyunk és éppen ezért elmondhatjuk azt, hogy köszönjük szépen, jól vagyunk. Jól érezzük magunkat, helyünkön vagyunk és azt gondolom, hogy ez nagyon fontos. Fontos az, hogy bárhol vagyunk a világban, a helyünkön legyünk. Természetesen jó hazamenni. Magyarország a hazánk. Ami leginkább hiányzik, illetve akik: a szüleink, családtagjaink, barátaink.... A szabadságunk jelentős részét otthon töltjük, ha tehetjük megyünk, utazunk haza. A távolság pedig ami München-Debrecen között van, adott esetben másfél óra alatt is megtehető.
Mennyi időbe telt rátalálnod az itteni magyar csoportokra, illetve milyennek láttad őket?
Több magyar közösség is van itt Münchenben, kultúrális egyesületek, keresztény közösségek egyaránt. A müncheni magyar református gyülekezet volt az, akiket legelőször felkerestünk. Nagyon hamar rájuk találtunk, tulajdonképpen még Magyarországról kutattuk fel őket. Szívesen emlékszünk vissza a kezdeti időszakra, hiszen olyan barátságok alakultak ki már a kezdetén is vagy menet közben, amelyek azóta is meghatározóak számunkra. Kedvesek voltak, szeretettel fogadtak bennünket. Izgalmas időszak volt ez az idő a müncheni gyülekezet életében is, hiszen 13 év lelkésznélküliség után éppen akkor volt a lelkészválasztás. Illetve volt lelkész csak minden héten helyettesítés volt. Állandó lelkésze nem volt a gyülekezetnek. Szóval nyitottak, befogadóak voltak, szívesen csatlakoztunk hozzájuk.
Hogy kerültél a református gyülekezethez, illetve, mi volt az, amiért csatlakoztál a gyülekezethez?
Magyarországon is rendszeresen jártunk gyülekezetbe, és amikor gondolkodtunk a németországi életünkön, hogy hogyan is lesz majd - ugye kerestünk lakást, munkahelyet, iskolát - de ott volt az a vágy is bennünk, hogy szeretnénk egy keresztény közösséghez is tartozni. Ennek a keresésnek a végeredménye lett az, hogy rátaláltunk a müncheni magyar nyelvű református gyülekezetre. Szinte azonnal csatlakoztunk hozzájuk, heti rendszerességgel jártunk az alkalmakra és be is kapcsolódtunk a gyülekezet mindennapi életébe.
Te nemcsak gyülekezeti tag vagy, hanem emellett presbiter is. Mit jelent a számodra a gyülekezetben való szolgálat?
Ezt ha dióhéjban kellene összefoglalni, akkor csak úgy mondanám, hogy: elhívás Istentől. Már most egy fiatalabb generáció is szolgál a gyülekezetünk presbitériumában. Van akinek több mint 40 év szolgálat van a háta mögött, ehhez képest nekem még kettő sincs. De nem az évek számítanak, hanem - az Istentől kapott elhívás mellett - az, hogy több generáció is képviseltesse magát a gyülekezet vezetésében. Aztán az idősebbek az évek múlásával átadják a helyeiket. Ahogy utaltam rá az előbb is, fontosnak tartom, hogy legyen Istentől kapott elhívás ebben a szolgálatban. Nem könnyű feladat. Biztos, hogy más gyülekezetekben sem könnyű, de azt gondolom itt nehezebb. Ahol jobban lokalizált egy gyülekezet ott talán picit könnyebb egy gyülekezet vezetésében, presbitériumában szolgálni. Itt más a helyzet. Magyarország különböző pontjairól érkeztünk ide, és az anyaországon kívűlről is sokan vannak - Erdély, Kárpátalja... stb. - és még ehhez jön az is, hogy nem csupán reformátusok jönnek. Jönnek más egyházakból. Ez természetesen öröm. Öröm Istennek is, és öröm nekünk is. És egy ilyen vegyes összetételű közösségben sokat kell imádkozni ahhoz, hogy Isten adjon tőle jövő bölcsességet és útmutatást. Az a bibliai történet jut eszembe amikor Péter a vízen jár. A presbiteri szolgálat is vízen járás. Ha az Úr Jézusra nézünk akkor fog ez menni. Ha viszont egymásra vagy a körülményeinkre, akkor bizony süllyedünk.
Szerinted mi az, ami általánosságban a magyar közösségeket, közelebbről pedig a református gyülekezetet egyben tartja? Szerinted a gyülekezeti életnek mely része az, ami egyben tartja az embereket?
A világi közösségeket általánosságban a programok azok amik összetartják... A gyülekezetünkben is különböző programok vannak. Fontos, hogy legyenek... Igyekszünk minden korosztályt megszólítani. Azért, hogy a gyerekektől kezdve az idősekig, mindenki találja meg azokat a közösségi alkalmakat, amelyek neki valók.... De ha a keresztény közösség, egy gyülekezet csak programokkal próbálja összetartani a közösségüket - ami időnként nagy kísértés, vagy éppen próbatétel, de olyan is van, ahol ez a valóság - akkor az nagyon nagy baj. Ha csak annyi a fontos, hogy egy lelki welnessközpont legyen a gyülekezet, mindenki kapjon egy kis lelki masszázst, aztán megkönyörülünk a testünkön is, eszünk, iszunk.... az nagyon szomorú. A gyülekezeti programok középpontjába, a gyülekezeti élet középpontjába, az élő Isten kell hogy kerüljön. Érte, Róla és Neki kell, hogy szóljon minden. És ha a középpontban ott van Isten, mert oda hívtuk és engedtük Őt, akkor válik egy gyülekezet vonzóvá. Akkor lesz lelki otthon sokak számára. Isten az, aki összetartja a gyülekezeti közösségeket.
S végül: ha lehetőséged lenne üzenni az otthon élő, de kijönni szándékozó embereknek, mit helyeznél mindenekelőtt a szívükre?
Amire az elején is utaltam: bárhol vagyunk is a világban, legyünk a helyünkön. Ez akár lehet egy idegen ország is. Gyakorlati tanácsként pedig hadd mondjam, hogy legyen egy felkészülési időszak, amikor megszületik a terv. Üres zsebbel, nyelvtudás nélkül, egy bizonytalanba kimenni, kijönni tilos. Nem szabad. Ez szinte mindig kudarc. Rajtunk nem volt kényszer, hogy ki kell jönni. Ez tény, hogy megkönnyítette a dolgunkat. Volt bennünk egy vágy, és ezzel a vággyal készültünk, terveztünk és jöttünk. De az, hogy minden ilyen jól és szépen sikerült, nem a mi érdemünk. Istennek adunk ezért is hálát. Egy barátunk mondta nem olyan régen: "Könnyű volt nektek, csak jönni kellett!" Belegondolva tényleg így volt. A mindenható Isten volt az aki átsegített, átvezetett életünk nem csak ezen hanem minden időszakában. Őt nem szabad kihagyni semmiből, ez a legfontosabb.
