Otthon a szigeten

Kabdebó Tamás öröksége Corkban

/ Dr. Csobánka Zsuzsa Emese /
csobanka.zsuzsa.emese képe
Hatéves volt, amikor édesanyja meghalt, talán emiatt is jelentettek számára menedéket a könyvek. Egy tengermély világ, amiben élete végén önmaga is sziget lehetett. Dr. Kabdebó Tamás vitathatatlan értékű munkássága mögött az embert kerestem, azt a szellemi örökséget, ami immár minden Írországban élő magyar ember számára hiteles példa lehet. Kabdebó Tamás lányával, Kabdebó Lilyvel beszélgettem.
Kabdebó LilyKabdebó Tamás gyerekverse

CSOBÁNKA ZSUZSA EMESE: Édesapja életének és munkásságának legfontosabb eleme a hit. Honnan ilyen erős az ő hite?

KABDEBÓ LILY:Kérdeztem Baján a múltkori látogatásom alkalmával, hogy honnan jött az apu erős hite, a nagynéném, a húga azt mondta, hogy a nagyanyjuktól. És az apu a bajai gimnázium után a budapesti ciszterci gimnáziumba járt, szerintem az véste bele a legmélyebben, a papok és az a közösség.

Cs. Zs. E.: Ő erről mesélt? Mert úgy érzékelem, bizonyos szempontból zárkózott ember volt, az érzéseiről keveset beszélt.

K. L.: Egyszer mesélte nekem. Így tudok róla. Rengeteget mesélt minden másról is, de sokszor ki kellett találni, mi van a mélyben.  

Cs. Zs. E.: Barátai voltak?

K. L.: Igen. Amikor teniszezett, mindig talált magának teniszpartnert, például a mostani végrehajtó, aki a hagyatékot kezeli, 30 évig volt a barátja és a teniszpartnere. Sok embert hívott Magyarországról és más országokból is, hogy látogassák meg, és legyenek vele a „könyvesházban” (Kabdebó Tamás két háza közül az, amelyik tele volt könyvekkel), de a második házassága idején szűk lett körülötte a tér. Pláne az utolsó pár évben. De volt egy titkárnője, aki az utolsó időkben sokat járt hozzá, vele nagyon jóban volt, ő volt az apu világa. 

Cs. Zs. E.: Apaként hogy adta át a hitet? A hétköznapokban mindez hogyan zajlott? 

K. L.: Azt sem írta elő, csak vitt minden vasárnap templomba, és utána vett nekem képeskönyvet, ez volt a csábítás. Dél-Amerikában pedig templom után fagyizni vitt, vagy állatokat nézni, szóval mindig hozzá volt fűzve valami gyereknek való. Gyerekkoromban nem magyarázta nekem a hit fogalmát. Elküldött a vasárnapi mise után hittanórára, és ott tanultam meg igazából a hit hátterét. Ő azt hitte, elég, ha növeszti a búzát karácsonyra, és behívjuk a Jézust, halat eszünk, és megyünk húsvétkor többször templomba.

Ugyanígy a tanulásban. Ahogy több országban és városban éltünk, mondtam is neki, hogy volt, amikor én nem kaptam színvonalas oktatást. Akkor ő maga tanított magyarra, történelemre. Anyuval matekot, fizikát tanultunk, és bár ő például nagyon jól zongorázott, azt tanítani nem volt türelme, így zongorázni magántanárhoz jártam. Apu mindenre tudott tanítani... autót vezetni, magyar nyelven beszélni, írni, magyarból lett is érettségim. Ő volt életemben a legjobb tanárom.

Cs. Zs. E.: A halála után is, és ezzel a jelenlegi helyzettel is, a pakolással, az utazásokkal, mennyi mindent tanít.

K. L.: Igen! Igen, egyfolytában! Ezért bírom csinálni. Annyira sokoldalú volt! Véleményem szerint autisztikus jegyekkel bírt, kivételesen hatalmas mértékű információt tudott befogadni, rengeteget tudott, ami különben jellemző az ilyen emberekre, ahogy az is, hogy ők nem értik, hogy valamilyen egyszerűbb nyelven is kell mondani, olykor részletezni kell a dolgokat. Mert számukra minden logikus. És bár verseket írt, és értette az árnyalatokat, de ahogy ő kifejezte magát, abban nem voltak árnyalatok. Pontosan tudta, hogy mikor mit és miért csinál, most előadást tartok, most leülünk ebédelni, de érzelmi részleteket nem mondott, csak amit kellett. Mindezt persze bájosan, viccesen vagy szenvedélyesen adta elő. Nem volt hidegszívű, csak nem mondott többet, mint amit szerinte kellett.

Cs. Zs. E.: A magyarságát hogyan élte meg?

K. L.: Nagyon ragaszkodott a magyarországi családjához, a magyar nyelvhez, és előzőleg tiltva volt, hogy hazajárjon. Amikor aztán lehetett menni, minden alkalmat megragadott, főleg, ha az irodalom kapcsán utazhatott haza. Arról nem volt szó, hogy hazaköltözzön. De az utolsó időben, 2018. március közepén beszélt arról, hogy vissza akar költözni Bajára. Úgy érezte, ott szeretik, ünneplik. Ráadásul volt egy könyv, amit ott meg akart írni, és meg akarta pályázni az irodalmi Nobel-díjat, lett is volna esélye rá. Elő is készített már több anyagot a könyvhöz...

Cs. Zs. E.: Csalódott az irodalomban? Többet szeretett volna elérni?

K. L.: Ő olyan volt, hogy sosem volt igazan megelégedve semmivel, mindig többet akart, csak a Danubius Danubiáról gondolta, hogy ez jó mű, és amikor Göncz Árpád is megerősítette ebben, akkor nagyon boldog volt. Az elismerés rendkívül fontos volt számára, úgy, mint egy sportolónak vagy egy gyereknek. Az emberek azt hitték, hogy ez arrogáns dolog és hőzöngés, de nem, ő minden meghívást, interjút, beszélgetést egy nagy bókként élt meg. Ártatlanul örült neki. 

Cs. Zs. E.: Az elismerések között tett különbséget?

K. L.: Nagyon fontos volt számára mind. Emlékszem, amikor 11 éves koromban Brazília fővárosában sétáltunk ketten, és arról beszélgettünk, hogy mi a célja az életben, és azt mondta nekem, hogy Magyarországon jól ismert író akar lenni. Mindig is az akart lenni, mióta tudta, hogy van magyar irodalom és magyar irodalomtörténet. Abban szeretett volna magának egy helyet. Ezt el is érte.

De azzal, hogy történész is volt, a kettőt ötvözte. Például írt egy angol Magyarországon élő diplomatáról, és egy magyar, Angliában élő diplomatáról is. A Danubius Danubiában pedig a Duna révén el tudta mondani, hogyan függ össze minden mindennel, ebben mélyen hitt. Patrióta volt, de történész is. Egy igazi idealista! Aki élőben alig mondta ki, mit akar, de a regényeiben megfogalmazta, ezért is akarta, hogy minél többen olvassák. 

Cs. Zs. E.: Önnek mit jelent a magyarság?

K. L.: Rokonságot...

Cs. Zs. E.: Hogy mutatkozik be például? Angol vagyok, magyar vagyok?

K. L.: Egyik se igazából... nemzeti dalok közül, ha a guyanai nemzeti dalt hallom, akkor érzek igazán valamit...

Cs. Zs. E.: Az a gyerekkorhoz kötődik. Talán az a legerősebb kötelék oka.

K. L.: Igen. A többi olyan semleges. Csak jólesik tudni és érteni magyarul. Az angol hidegséget nem szeretem. De a túl szenvedélyes és kaotikus magyar temperamentumot sem szeretem. A kettő között vagyok valahol. De Magyarországon észreveszem, hogy bár tudok magyarul, de nem tudok úgy reagálni, mint egy magyar, és akkor azt mondom, hogy azért, mert én angol vagyok. De Angliában azt érzem sokszor, egyáltalán nem úgy reagálok, mint az angolok, ahhoz túl szenvedélyes vagyok... inkább latinosnak érzem magam, emiatt a spanyolokkal, olaszokkal, dél-amerikai spanyolokkal, portugálokkal, karib emberekkel érzem otthonosan magam. Az ismeretségi köröm is főleg ilyen emberekből tevődik össze.

Cs. Zs. E.: Az édesapjával beszélgettek az identitásról, a magyarságról?

K. L.: Nem, őt a hit érdekelte. Leírta a konyhában egy falon, hogy ki hogy áll a hittel, milyen vallású, de az én nevem nem is volt rajta. Meg volt győződve arról, hogy én hiszek, és azt képzelte, hogy én katolikus vagyok. A családban sok konfliktust okozott, hogy milyen kereszténynek kell lenni. Az ír feleségével soha nem tudtak egyetérteni abban, vasárnap melyik templomba menjenek. Anna baptista templomba, az apu katolikus templomba járt, évente, ha egyszer elmentek a másikhoz. Karácsonykor például. Ezen viták miatt lehetett kitéve a falra.

Cs. Zs. E.: A mihez tartás végett, hogy mindenki tudja hol van a helye...És mit viszel magaddal Írországból? Milyen szellemi örökséget?

K. L.: Ugyanazt, amit eddig. Az ír nép annyira toleráns, hogy csak itt tudott apu az utolsó években élni. Olyan elnézőek, megértik az excentrikus, különleges embereket, nem tudom, máshol a világon hogy tolerálták volna őt. Kivéve Magyarországon, amikor már ismert lett. Más európai országban kicsúfolták volna, nem fogadták volna el, vagy bajba került volna, itt viszont csak nevettek, kedvesek voltak hozzá, mondván, ez egy idős ember, meg lehet érteni. Szerették azért, amiért lehetett őt szeretni. A szövegekért, a halászatért... például a végrehajtó barátja boldogan emlékszik vissza, hogy minden teniszmeccs után kávéztak a könyvesházban, beszélgettek, pingpongoztak, játszottak közösen a gyerekeikkel... Ráadásul olyan ember volt, hogy akárhova került, arról írt. Azt a helyet és a népet meg akarta szeretni, meg akarta ismerni. Angliát is próbálta, de ott sosem találta meg a helyét, nem ismerték el igazán mint külföldi írót. Írországban szeretnek olvasni, beszélni egy könyvről, íróról, költőről..., és hogy itt egy író, mint művész, 10 %-kal kevesebb adót fizet, ezt mindig örömmel mesélte. Írország, pláne, mióta van a magyar követség, a magyar közösség, a közönséget is megadta számára. Én erre fogok emlékezni, hogy az írek és a magyar közösség értékelte az apámat. Szeretett itt élni.