Pesterzsébeten nőttem fel, hatodikként egy hétgyermekes családban. A nagycsaládos életforma és a közösségi lét már a kezdetektől fontosak voltak a személyiségem fejlődésében. Hat éves koromtól járok egy 10-12 fős csapatba, amely a Regnum Marianum közösségen belül indult. Amit itt kaptam, azt már idestova 5 éve próbálom meg átadni az általam vezetett kisközösségnek, akik tízen vannak és 10-12 évesek. Ezek alatt az évek alatt kezdtek tudatosulni azok az értékek, amiket a Regnumban kaptam, és amik tükrében vezetjük a gyerekeket a vezetőtársammal. Ezekből pár olyat említenék, amelyek elsőre nem tűnnek nagyon különlegesnek, de talán a mai világban nem ezeken van a hangsúly: az egymással való nyílt, személyes kapcsolat, a természet szeretete, a közösségben való gondolkodás, az empátia, a kihívás, jó értelemben vett szenvedés megélése, az Isten közös keresése.

Ezeket az értékeket magammal hordozva vagyok elhivatott egy másik életemben meghatározó pont mellett, ami a zene. Ezen belül a népzene az a műfaj, vagy inkább létforma, ami a legnagyobb hatással van rám, illetve amit megélek. Viszonylag későn, tizenhat évesen kezdtem el nagybőgőzni, de rögtön beszippantott a népzene és a néptánc világa, és a brácsával is hamar megismerkedtem. Jó értelemben addig fejlődött a népzene iránti szeretetem, hogy most már átadni is kívánom, nem csak a hangszeres tudást, hanem a népi kultúrának egyéb szépségeit, életszerűségét, amit – vallom –, hogy a 21. században is meg lehet élni. Az ehhez szükséges tárgyi tudást a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékén kapom immár harmadik éve.

Kiküldetésem alatt a tárgyi tudásomon túl megpróbálom azokat az értékeket – amelyeket eddig kaptam, és fontosnak tartok – a diaszpórában élőkkel is megosztani, velük személyes kapcsolatot kialakítani, úgy jelen lenni, hogy azzal a fenti idézethez hű maradhassak.