Ugyan a déli féltekén ilyenkor épp az őszbe lépünk, azonban az otthonról hozott érzést ez mégsem befolyásolta, mivel egy csodaszép, napsütéses, madárcsicsergéstől hangos március fogadott.
A repülőgépről leszállva szinte azonnal megbeszéltük mentorommal a rám váró feladatokat. Nem volt szükség regenerálódásra, az időeltolódás miatti átállásra, örömmel vágtam bele egy nagy alvás után a munkába, hiszen másnap már órát kellett tartanom a hétvégi magyar iskolában.
A téma március 15.-e volt. Kedves, mosolygós arcok fogadtak az osztályban. Egy ismerkedős feladat után következett a csoportos munka, melynek során felelevenítettük a forradalom eseményeit. Jó volt hallani, milyen jól beszélnek a gyerekek magyarul; néhányan nagyobb passzív, mint aktív szókinccsel rendelkeznek, de látszik, hogy használják otthon a nyelvet.
Már gyerekként is volt számomra valami magával ragadó március 15-ében. Talán az az önzetlenség, az összetartozás, az együtt tenni akarás, amellyel a márciusi ifjak elindultak a Pilvax kávéházból.
Itt 172 évvel később ugyanezzel a nemes összetartozással találkoztam: az egymással való találkozás örömével, a segítő szándékkal, az igazi felebaráti szeretettel.
Mi lehet az oka? Mentorom szavaival élve, a hétvégi találkozások a magyar közösségekben olyanok, mint egy kulturális oázis, ahol hétről hétre mindenki megélheti magyarságát.
És ebbe a napsütéses márciusba megérkezett az egész világot felhőbe borító vírus. Ezért elmaradt az igazi nagyszabású március 15-i ünnepség, amire az itteni magyar közösségek, jól bevált szokásukhoz híven, közösen készültek. Azonban a bátrabbak egy maroknyi csapata mégis vállalta a közös megemlékezést egy ökumenikus istentisztelet keretében. Kicsit többen voltunk, mint annak idején a márciusi ifjak, és az átlagéletkor is magasabb volt, de hasonló lelkesedéssel tűztük fel a nemzeti színű szalagot egy közös, nagy kokárdára. Különleges érzés volt 15.000 kilométerre az anyaországtól azokkal énekelni a magyar himnuszt, akik sok-sok évtizeddel ezelőtt kényszerültek elhagyni hazájukat, de a mai napig kincsként őrzik magyarságukat.
Azt hiszem, ennek hatására még fontosabbá váltak a gyökereim, az otthonom, amit magammal hoztam, amitől azzá lettem, aki ma vagyok.
Az élet most egy időre megváltozott, de nem állt meg. Hála ennek az oly sokat kritizált online világnak, hogy interneten folyhat a munka, tarthatjuk a kapcsolatot, ápolhatjuk a barátságainkat. Volt már így tanári értekezletünk a hétvégi magyar iskola tanáraival, ahol szárnyra kapott a kreativitás, és özönlöttek a jobbnál jobb ötletek. A gyerekek emailben kapják a hétről hétre elvégzendő feladataikat. Sőt a magyar mint idegennyelv tanfolyam is jól működik az interneten. Így van bőven feladat az elkövetkezendő bezárt időszakra.
Ennek ellenére mindenki izgalommal és várakozással telve készül arra, hogy visszatérjenek az eddig szürkének hitt, de valójában nagyon boldog hétköznapok.
