A kilenc hónapos ausztráliai időszakom messze túlmutatott a cserkészeten és a magyar házban tartott közösségi eseményeken. Bár rengeteg élményt kaptam a téli vásárok, az ünnepi megemlékezések — március 15., augusztus 20., október 23. — vagy épp a református gyülekezeti szolgálatok során, mégis volt egy terület, amely egészen különleges helyet foglal el a szívemben: a Wantirnai Magyar Iskola.
Megérkezésem után röviddel kaptam egy feladatot, amire talán a legkevésbé számítottam: rám bízták a felnőtt csoportot, amelynek korábban nem volt állandó tanára. Így lettem én az, akihez visszatértek, akiért jöttek, és akivel együtt vágtak neki a magyar nyelv rejtelmeinek.
Bevallom, nem volt korábban tapasztalatom felnőttek oktatásában, így kezdetben bizonytalansággal, de még nagyobb lelkesedéssel álltam neki. Felnőtteket tanítani más. Sőt: teljesen más. Ők nem csak megtanulni akartak valamit — ők megérteni, átélni és magukévá tenni szerették volna a nyelvet, amely valamilyen módon mindannyiuk életéhez kapcsolódott.
A csoport hihetetlenül színes volt. Volt, akinek csak a nagyszülői, dédszülői voltak magyarok, és ezen a szálon keresztül akart kapcsolódni a gyökereihez. Mások egyik vagy mindkét szülőjük miatt érezték úgy, hogy ez az identitás az övék is. Voltak, akik magyar feleséggel vagy férjjel éltek, és így akartak még közelebb kerülni a családjukhoz. És olyanok is akadtak, akik egyszerűen csak beleszerettek ebbe a különleges, szabályokkal telített, mégis dallamos nyelvbe.
A tudásszintjük az első „Szia!” szótól egészen a kezdő mondatalkotásig terjedt — a legtöbbjüknek szinte nulla magyar tudása volt. Ez hatalmas kihívást jelentett, hiszen az ABC-től, a hangzók ismétlésétől és a legegyszerűbb igeidőktől kezdtük. Rengeteg keresgélés, tananyag-összeállítás, ötletelés és kreatív megoldás után azonban szinte észrevétlenül belejöttem… és közben beleszerettem az egész folyamatba.
A csoport pedig csodálatos volt. Néhány alkalom után már teljesen összekovácsolódtunk — kialakult a közös humorunk, a kis rutinjaink, az apró szokásaink. Az egyik fénypontjuk lett számukra az órán való részvétel, és amikor azt mondták, hogy már várják a következő alkalmat, az olyan érzés volt, amit minden tanár a szívében őriz.
A fejlődésük kézzel fogható volt. Az ABC-től indulva, sok-sok ragozással, ismétléssel és gyakorlással odáig jutottak, hogy már látták a rendszer logikáját, kezdtek ráérezni a nyelv ritmusára. Persze bőven van még hová fejlődniük — de hát kinek nincs?
A búcsú nagyon nehéz volt. Úgy éreztem, mintha kicsit a sajátjaim lennének, és talán ők is így éreztek irántam. De biztos vagyok benne, hogy ez a kapcsolat tovább él. Már most vannak, akik Magyarországra utaztak — egyikük éppen két hetet tölt otthon, fedezi fel az országot, ízleli a kultúrát, és gyakorolja a nyelvet. Megbeszéltük, hogy találkozunk, és továbbra is gyakorlunk majd, akár személyesen, akár online.
Ez a csoport egy darabka szívem lett, és tudom, hogy hazaviszem magammal — ugyanúgy, ahogy ők is hazaviszik majd mindazt, amit együtt tanultunk.
