Amikor beléptem a leuveni Collegium Hungaricum ajtaján, azonnal megcsapott az a különös, egyszerre otthonos és ünnepi hangulat, amelyet csak a magyar közösség tud megteremteni, bárhol is legyen a világban. A kollégium, ahol a magyar és más országokból érkező egyetemisták élnek tanulmányaik idején, ezen az estén teljesen átlényegült. A folyosókon kis kabátok lógtak, a lépcsőfordulóban babakocsi parkolt, s már az első lépéseknél hallani lehetett a gyermeki zsongást, amely betöltötte az épület nagy termét.
Leuvenben és környékén élő magyar családok gyűltek össze, és a terem minden négyzetmétere arról tanúskodott, hogy ez a közösség nem csak létezik, hanem él, lélegzik és számít egymásra. A gyerekek között volt néhány hónapos csecsemő, kíváncsian pislogó totyogó, és már kissé bátrabb, iskolába készülő kisgyerek is. Sokuk még nem beszélt – vagy csak pár szót formált –, de a jelenlétük elég volt ahhoz, hogy a terem megteljen élettel.
A program két turnusban zajlott, hiszen a terem befogadóképessége véges, a gyerekek száma viszont nőtt. Ahogy az első csoport elbúcsúzott a Mikulástól, szinte szó szerint „kézből kézbe adták a kilincset” a másodiknak. Nem volt igazán szünet a két turnus között; a terem levegője tele maradt a várakozás finom vibrálásával, és ahogy az egyik csoport kilépett, a másik már sorakozott is, piros arcocskákkal, csillogó szemekkel.
A várakozás gitárszóval kezdődött. Egyetlen terem, de sok hang: a magyar dallamok betöltötték a teret, és valami különös békesség áradt szét. A „Télapó itt van” és a „Hull a pelyhes” hangjai felnőttek és gyerekek közé egyformán hidat vontak. A kicsik csendben figyeltek, néhányan ringatóztak a ritmusra, mások a szüleik ölében lapultak, és bár sokan nem énekeltek, a szemükön látszott, hogy érzik: valami fontos történik.
És ekkor megérkezett Szent Miklós. A belgiumi hagyományokhoz igazodva püspöki ruhában lépett a terem közepére, de amint megszólalt, egyértelmű volt, hogy nem flamand, nem angol, hanem magyar Mikulás jött el közénk. Mozdulatai, gesztusai, mosolya olyan természetesen illeszkedtek a közösségbe, mintha mindig is köztünk élt volna. Bár sok gyermek még nem beszélt, a Mikulás minden egyes gyerekhez mondott néhány személyes mondatot: egy apró megjegyzést a karján ülő babának, egy dicséretet a piros pulcsira, egy mosolyt a csillogó szemű kislányra, aki bátortalanul húzódott az anyukája mögé. Minden gyerek figyelmet kapott, még akkor is, ha a válasz csak egy mosoly, gügyögés vagy kíváncsian oldalra billentett fejecske volt.
A csomagátadás meghitt jelenet volt. A gyerekek más tempóban közelítettek a Mikuláshoz: volt, aki meg sem állt, hanem egyenesen odaszaladt, volt, aki hosszú másodpercekig mérlegelte a távolságot, és olyan is akadt, akit végül szülői karok vezettek közelebb. A Mikulás azonban minden pillanatot türelemmel kezelt, és valódi, őszinte öröm sugárzott belőle, amikor átadta a kis meglepetéseket.
A találkozás után a terem új arcát mutatta: az asztalra gyurma, gyöngy és termések kerültek, s kezdődött a kézműveskedés. A gyerekek apró kezei formálták a díszeket, melyeket otthon majd felakasztanak a karácsonyfára. Ott, akkor még csak játék volt, de valójában mindegyikük egy darabka magyar karácsonyba kapaszkodott. A szülők segítettek, igazítottak, dicsértek, és közben egymás között is beszélgettek. A terem ekkor vált igazán közösségi térré: egyszerre volt műhely, gyerekszoba és magyar nappali.
A háttérben a szülők által hozott finomságok illata terjengett: kakaós csiga, pogácsa, sütemények, gyümölcslé és üdítő. Nem volt hivatalos büfé, sem profi kiszolgálás – épp ettől volt olyan otthonos. Mindenki tett az asztalra valamit, és ettől az egyszerű gesztustól az egész este valóban közösséggé formálódott.
Ahogy a program a végéhez közeledett, a terem lassan elcsendesedett. A gyerekek fáradtan, de boldogan kapaszkodtak a szüleikbe, kezükben a kis ajándékokkal és frissen készített díszekkel. Kilépve a kollégiumból a leuveni utcák csendje fogadott, de bennem tovább visszhangzott a gyermekkacaj, a magyar dalok hangja és a közösség melegsége.
Ezen az estén a Collegium Hungaricum nem csak egy épület volt. Nem csak kollégium, nem csak egy terem. Hanem otthon. Egy hely, ahol Leuvenben is megszületett a magyar adventi csoda.
