A magyaroktatás második hónapja a szigetországban

/ Petrilla Gara Attila /
petrilla.gara.attila képe
Töretlen lelkesedéssel folyik a magyartanítás és magyartanulás Új-Zélandon: órarendünk véglegessé vált, a közös ritmus pedig kialakult. Jó hangulatban és produktívan foglalkozunk a nyelv mellett a hazai kultúra legkülönfélébb területeivel: néprajzzal, gasztronómiával és irodalommal is.
montázsZoom meeting gyermek csoport

Az áprilisban megkezdett foglalkozások kapcsán tapasztalt, mint korábban írtam, számomra is meglepő lelkesedés szerencsére jóval többnek bizonyult hirtelen fellángolásnál. Bár a vírushelyzet enyhülni látszik Új-Zélandon, s így diákjaim legnagyobb része már újra iskolába, illetve munkába jár, az esti órák látogatottsága nem csökkent.

A kezdő csoportok már képesek egyszerű párbeszédeket kezdeményezni és bemutatni magukat, megismerték az angolhoz képest ijesztően hosszúnak ható 44 betűs magyar ábécé összes hangját, így párhuzamosan tudjuk fejleszteni beszéd-, írás- és olvasáskészségüket. A fókusz természetesen a közvetlen, hétköznapi szóbeli nyelvhasználaton van. Az egyórás foglalkozások, az ismeretlen hangzók és idegen felépítésű nyelvtan komoly agymunkát jelent mindenki számára, de a tanulás fárasztó volta eddig szerencsére senkinek sem szegte kedvét, pedig továbbra is majd’ félszáz fős összlétszámról beszélünk.

Mi több, bátran állíthatom, hogy minden órával egyre inkább igazi „osztályközösségekként” működünk. A különböző városokból származó, online felületen találkozó tagok egyre jobban megismerik a közösen tanult nyelven kívül egymást is, ami a csoportdinamikában igazán kedvező változásokat hozott. Felnőtt diákjaim kezdeményezése volt például az az ötlet is, hogy az egyes csoportok tagjai párokba rendeződve, önszorgalomból gyakorolják a nyelvet, frissen tartva, sőt, bővítve tudásukat az órák között is. Ennél jobb visszajelzés aligha létezik.

A haladóbb csoportokkal sok esetben a magyar mesevilág, néprajz, gasztronómia, irodalom területeire is kimerészkedünk, így ismerkedve nem csak a nyelvvel, de kultúránk egy-egy fontosabb szegmensével is. Anyák napjára a gyermekekkel meglepetésként rövid köszöntőket tanultunk, a fiatalabb haladókkal azóta a magyar népmesék világával ismerkedtünk, míg az idősebbekkel a Hungarikumokról, a magyar konyháról tanultunk játszva, a magyar puszta társadalmát, szokásait és érdekességeit elemezgettük, illetve a felnőtt csoporttal több ízben verset is elemeztünk. De a lista még nagyon hosszú – tele vagyok ötletekkel, mi mindennel lehetne közelebb hozni hazánk ezerszínű kultúráját a szigetország magyarságához. Szerencsére ehhez nem csak a mindkét félnél tapasztalható lelkesedés, az átadás képessége és a befogadás készsége, de az idő is adott, hiszen még csak ösztöndíjas létem egyharmadánál tartok.

Messze a történet vége, de már így is olyan élményekkel gazdagodtam, amelyeket aligha fogok elfelejteni. Felejthetetlen pillanat, amikor egy aranyhajú nyolcéves lányka kristálytiszta hangon elénekli neked a „Két szál pünkösdrózsát”, mert ég a vágytól, hogy megmutassa, mit tud. Örök élmény, hogy egy édesanya azt mondja, teljesen meghatotta, hogy idén a gyermeke magyarul köszöntötte fel, vagy mikor a legidősebb, kilencven éven felüli tanítványod megkérdi, részt vehet-e más csoportok óráin is, hogy még többet tanuljon… Akarat, kitartás, szorgalom, lelkesültség, a hagyományok és ősök tisztelete; áldozathozatal valaki kedvéért vagy akár emlékéért. Nem csak a diákjaim tanulnak tőlem, de én is tőlük.