Beszélgetés Rőmer Ádámmal
Mesterkurzusokat adott Taiwanban, a grazi Művészeti Egyetemen, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, a debreceni Nyári Akadémián és Brazíliában.
Mennyire volt egyértelmű, hogy zenész lesz belőled?
Rőmer Ádám: Teljesen egyértelmű volt. Azt hiszem, hogy semmi másban nem voltam igazán jó, talán csak az asztali fociban, amiből igen nehezen lehetne egy komolyabb pályát elképzelni. Nem nagyon volt más reális választásom és nem is érdekelt semmi ennyire komolyan. Amikor a szüleim látták, hogy megvan az adottságom is a zenéhez, akkor szisztematikusan elkezdték továbbfejleszteni, mert önmagában az adottság, a tehetség ma már szinte semmire sem elég, csak esetleg valami nagyon kivételes esetben.
Van testvéred?
RÁ: Igen van, természetesen ő is zenész. A húgom népzenei kontrás és utoljára szeptemberben járt itt, éppen akkor volt egy londoni táncház, ahol együtt muzsikáltunk. Én viszonylag későn fordultam a népzene felé komolyan és amikor 1-2 év után már tudtam valamit – mert mindig igyekszem a legmagasabb minőségre törekedni – és először tudtunk együtt játszani, a húgom és apukám is, az tényleg nagyon különleges volt. Egyébként apukám is klasszikus alapképzettségű, klasszikus zenét is játszik a mai napig is, csak sokkal kevesebbet. Az elmúlt 30-40 évben szinte csak népzenével foglalkozott, és foglalkozik most is.
A külföldi pályád hogyan indult?
RÁ: 1994-ben hozott össze a sors Fenyves Loránd professzorral, aki még 1936 környékén hagyta el az országot. Vele találkozhattam egy mesterkurzus keretében Debrecenben, ahová nem volt könnyű bejutni, egészséges verseny zajlott érte, de szerencsém volt és játszhattam neki. Akkor, amikor először találkoztam vele, azt gondoltam, hogy én mindenképpen nála, vagy egy ilyen kaliberű tanárnál szeretnék tanulni. Olyan átfogó, kiforrott módszerrel tanított, megfogott a nyelvezete, a zeneisége, és természetesen neki is az egész élete a zene körül forgott. Ez engem nagyon vonzott és mindent megtettem volna, hogy legalább egy évet nála tanulhassak, ezért egy évre felfüggesztettem a tanulmányaimat a Zeneakadémián, majd mikor lehetőség adódott arra, hogy tovább maradjak, akkor még további egy évre. Ezután döntenem kellett, hogy hazamegyek és befejezem az Akadémiát vagy maradok. Végül maradtam, így töltöttem Kanadában, Torontóban hét évet. Befejeztem a Zeneakadémiát is, és nekem, mint debreceninek az volt a legkézenfekvőbb, hogy a kihelyezett debreceni tagozaton fejezzem be.
Torontó után egyből Anglia következett?
RÁ: Előbb még a lipcsei Gewandhausban és a Berlini Rádiózenekarban játszottam, és utána, 2009-től lettem a City of Birmingham Symphony Orchestra szólamvezető művésze. A régi brácsatanárom javasolta nekem ezt a zenekart, úgyhogy próbát játszottam a szólamvezetői pozícióra és nagyon szimpatikusak voltak, a németországi munkaköri atmoszféra után frissen hatott. Emellett a Birmingham City University állandó vendégtanára is vagyok. Európa szinte minden országában felléptünk már, Európán kívül pedig Japánban, Kínában, Indiában és Kelet-Timorban, Kanadában, az USA-ban, Kolumbiában, Mexikóban, Brazíliában, Argentínában és Ausztráliában vendégszerepeltünk. 2010 óta állandó brácsása vagyok a Simon Standage vezette Salomon historikus vonósnégyesnek, akikkel számtalan helyen koncerteztünk, illetve Simon Standage-dzsel együtt többször is felléptem, mint szólista az English Haydn Fesztiválon.
Szóló vagy zenekar? Ezt mi határozza meg?
RÁ: Először is a realitás és az adottságok és egyéniség kérdése is. Nagyon befolyásol bennünket a média, talán jobban, mint valaha. Az nem is valóság, amit látunk, hanem egy bizonyos szűrőn, filteren átmegy, és egy csövön keresztül kapunk valamit. Hatalmas a versenyszellem, főleg Kelet-Európában. Versenyre kell menni, meg kell nyerni és ez szerintem a zenének, mint az intelligens együttműködés és kommunikáció nemzetközi nyelvének teljesen a természete ellen vall. Ijesztően eköré orientálódik minden, talán azért is, mert annyira sarkosan kezeljük a dolgokat Kelet-Európában: vagy szólista leszel, vagy megbuktál, pedig annyi lehetőség van még ezen kívül. Én is igyekeztem egy ideig, minél több helyre járhassak szólózni hegedűvel, de rájöttem, hogy a brácsázást sokkal jobban élvezem, és minden szempontból kielégítőbb számomra. Megtaláltam a saját zenei hangomat, amin keresztül a legkifinomultabban tudom kifejezni magam. Ettől még nem kell abbahagyni a hegedülést, csak időt kell rá találni és ez most nekem a népzene. A másik szenvedélyem a kamarazene. Az együtt muzsikálás egy kisegyüttesben szerintem mindennek a csúcsa, és aki ide mint zenész eljut, az tudja és észreveszi. Attól még ki fog tudni állni az ember szólózni is, ahogy időnként én is, Japántól Németországig, már mindenhol megfordultam. Azt is nagyon élvezem, de állandóan szólót játszani nekem nem való, ezt csinálja az, aki erre igazán rátermett. Ez valójában egy életforma. Állandó utazás, mindig nagyjából ugyanazt a 10-15 hegedűversenyt vagy 5-6 brácsaversenyt játszani és aztán a hotelszoba falát nézni. Ezt nem látják az emberek a televízión keresztül, csak azt, hogy rengetegen tapsolnak neked, hogy sztár leszel, de ennek is megvan ugyanúgy az árnyoldala is. Természetesen vannak kitűnő zenész kollégáim, akik teljes mértékben ki tudják élni magukat, mint hangszeres szólisták, nekik ez való, ehhez van a legnagyobb affinitásuk, képességük. Én a zenekari játékban, a kamarazenében és a népzenében élek igazán és azt gondolom, ez így van rendjén.
Több országban éltél, zenéltél. Hogyan fogadtak ezekben az országokban, miket tapasztaltál?
RÁ: Kanada talán a legbarátságosabb, de én legszívesebben összegyúrnám az országokat. A kanadai nyitottságot, a multikulturalizmust – ami náluk tényleg működik – azzal a hozzáállással ami a német nyelvterületeken van. Náluk az, hogy a kultúrára szükség van, nem kérdés és a művészet náluk igazi emberformáló, tanító, egyéniségfejlesztő dolog, nem pedig csak szórakoztatás, mint az angolszász országokban. Feleségem japán és ő is zenész, Japánba is szoktunk utazni és zenélni, ott pedig mondják, hogy rendben van, hogy te így hegedülsz, de egyébként mit csinálsz, miből élsz? Nekik furcsa, hogy az a válasz, hogy ez a munkám, ebből élek.
Kanadában egyébként úgy elfogadnak ahogy vagy, nagyon barátságosak és megértők. Ezt itt, Nagy-Britanniában is tapasztalom, elég gyorsan ment a közös hang megtalálása, de nyilván a tapasztalatunk is nagyobb volt már ebben. Németországban még nehezebben találtuk a közös nevezőt, ott az öt és fél év alatt talán egy olyan kapcsolatunk lett, ami barátsággá alakult. Ettől függetlenül vitathatatlan Németország és a német nyelvű országok gazdag kulturális élete és annak hatása.
Említetted, hogy a feleséged is zenész. Van már két gyermeketek, az ő zenei nevelésük hogyan alakul?
RÁ: Beleszülettek, hiszen már anya hasában is sok zenélésben volt részük. Érdekli is őket, leginkább talán a népzenei események, táncházak, magyar családi napok. Gyerekként ezek állnak hozzájuk közel, azt hiszem talán az elég erős és egyértelmű lüktetés, ritmus miatt. Most már mindketten tanulnak hangszeren, rendszeresen járnak órákra.
Nagyon széles zenei palettán mozogsz. Hogyan férnek meg ezek egymás mellett, és hogyan fér bele az életedbe?
RÁ: Valóban sok mindent kipróbáltam. Régizene tanulmányokat is folytattam a Berlini Művészeti Egyetemen (Universität der Künste Berlin), majd számtalan régizenei együttessel dolgoztam, szólóztam: Németországban, Svájcban, Japánban, Magyarországon, Indiában és természetesen Nagy-Britanniában is. Kortárs zenét is játszom, számtalan zenekari darab ősbemutatóján, illetve több kamaradarab premierjén vettem részt. Számos kortárs zenei együttessel működtem és működöm együtt, mint például a berlini Kaleidoskop vagy a Birmingham Contemporary Group együttesek. Legutóbbi ilyen darab volt Liz Johnson Requiem for Aleppo oratóriuma, szóló brácsára kamaraegyüttesre és vegyeskarra, valamint Liz Johnson szólóbrácsára írt Credo-ja.
Népzenészként 2014 óta az angliai Folktone együttes alapító tagja és vezető prímása vagyok. Mint előadó és pedagógus rendszeres vendége vagyok erdélyi és magyarországi népzenei fesztiváloknak, táboroknak, mint például a Györgyfalvi Népzene és Néptánctábor, a tiszafüredi Hagyományőrző Népzenei Tábor, illetve a Métatábor. Jelenleg rendszeres oktatója vagyok a birminghami és coventry-i hétvégi magyar tanodáknak, de mint vendég megfordultam már szinte valamennyi angliai magyar iskola és szervezet eseményein.
Ezt a sokféleséget fel kellett építeni magamban, de az mindenképpen segített, hogy a népzenében hegedűn, a komolyzenében brácsán játszom. Azt hiszem, hogy sokkal frissebben kezdek el hétfőn reggel már megint egy Csajkovszkij vagy egy Beethoven szimfóniát próbálni a zenekarral, ha előtte hétvégén volt valamilyen népzene. Akár csak egy tanodás foglalkozás, amit ha lehet, a gyerekeimmel együtt tudok csinálni.
Pedagógiai munkát is végzel. Mennyire látod egyértelműnek, hogy a külföldön élő magyar családok gyermekei megismerjék gyökereiket, megtanulják a magyar gyerekdalokat, megismerjék népzenénket?
RÁ: Olyan közegből jövök, és úgy nőttem fel, hogy a zene állandóan jelen volt, meghatározta a mindennapjainkat. A magyar nyelvterületnek páratlanul gazdag és nagyon jól rendszerezett, összegyűjtött kincse van, népdalok, néptáncok, alkalomhoz kötődő zenék és ez mind része az életnek: összekapcsolódik a nyelvvel és az életformával is. Megbeszéljük a dalok szövegeit, így anyanyelvi szókincsük is fejlődik, hiszen sokan már itt születtek, esetleg csak az egyik szülő magyar, sok minden nem világos nekik. A zenén keresztül tanulnak az életről, történelemről, és bizonyos humort is lehet a szövegekben találni. Amikor elkezdjük a ritmusokat tapsolni, esetleg a kottával is ismerkedünk, az olyan nyilvánvaló. Én nem tudom elképzelni enélkül egy gyerek nevelését.
