"Haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog..."

Gedeon Mártával beszélgettünk munkájáról, emlékeiről

/ Marjai Éva /
marjai.eva képe
A varsói magyarok mind jól ismerik Gedeon Mártát. Éveken át tanította a lengyelországi magyar szakos egyetemistákat, vezette a Divéky Adorján Hétvégi Magyar Iskolát. Örömmel elevenítette fel emlékeit, osztotta meg gondolatait.
Férjével, Jerzy SnopekkelGedeon Márta otthonábanKiránduláson magyarok között

Gedeon Márta évtizedeken át dolgozott azért, hogy a lengyelországi magyarok és a lengyelek jobban megismerhessék egymás kultúráját. Noha ma már újra Magyarországon él, szívesen emlékezik vissza a varsói évekre. A lengyel nyelv és kultúra iránti szeretete semmit sem kopott az elmúlt években sem.

 Miért kezdett lengyelül tanulni? Milyenek voltak a benyomásai az első utazása idején?

1964-ben, hetedikes koromban jutottam ki először Lengyelországba, Nowa Sólba. Előtte egy évig leveleztem egy Nowa Sól-i lánnyal oroszul. Egy egész osztálynak való cím érkezett a Wrocław közlében lévő kisvárosból, magyar levelező társakat kerestek a lengyel általános iskolások. Ezzel az utazással kezdődött a lengyelek iránti egész életre szóló vonzódásom. 14 éves korában az ember nagyon érzékenyen reagál mindenre, így az első külföldi utazás igen mély benyomást tett rám, egy új világ tárult elém: apácák jártak-keltek az utcákon, katonák vettek részt a vasárnapi szentmisén, nyíltan beszéltek és sokat tudtak a magyar 1956-ról, amikor az itthon tabutéma volt. Mikor megtudták az emberek, hogy magyarok vagyunk (a bátyámmal voltam ugyanis Nowa Sólban), ajándékokkal halmoztak el bennünket. Éreztük, hogy a lengyelek nagyon szeretnek minket magyarokat. Egy ismeretlen cigacicei egyetemista, akitől a vonatok indulása felől érdeklődtünk, elvitt magához a falujukba és több napig vendégül látott minket az édesanyjával. Azóta is keresem az ottani ízeket, soha nem ízlett még annyira a vajas zsömle, a velő, a rántotta, mint akkor ott, Lengyelországban. Nowa Sólban odasereglettek körénk a rokonok, ismerősök, akik nagyon tájékozottak voltak az 56-os magyar forradalomról.

Mivel akkoriban a világnak ezen a részén nem nagyon volt lehetőségük az embereknek külföldre utazniuk, ezért aztán nagyon nagy élménynek tűnt ez a kelet-európai út is. Ez után a rendkívüli lengyelországi élmény után kezdtem el lengyelül tanulni, és érdeklődni minden iránt, ami lengyel. Pedig nem volt könnyű egy vidéki kisvárosban, Hatvanban, ahonnan származom, lengyel tanárt találni. Emiatt, inkább valamiféle szláv keverék nyelvet kezdtem el tanulni nagy odaadással. A szüleink nehéz anyagi körülményeink ellenére (hatan voltunk testvérek és egy tanári fizetésből éltünk), minden tekintetben támogatták a lengyelekért, a lengyel kultúráért való rajongásomat. Édesapám Budapestre utazott Bolesław Prusnak A bábu c. könyvéért, lengyel nyelvkönyvet vásárolt és megvette a Lengyelország c. folyóiratot is, amelyben különböző lengyel témájú versenyeket is meghirdettek. Akkoriban ezek mind nagy dolgoknak számítottak, nem úgy, mint ma. A középiskola évei alatt érett meg bennem a gondolat, hogy az egyetemen fölveszem a lengyel szakot is a magyar-angol szakom mellé. És így is lett.

Édesapja legendásan jó kémia-biológia szakos tanár volt, Mártát is vonzották a természettudományos tárgyak is? Miért lett bölcsész?

Édesapánkra, Gedeon Béla kémia-biológia szakos tanárra minden diákja, mint kiváló pedagógusra, szerény, emberséges, nagy tudású tanárra emlékszik vissza. Az egyik volt diákja így ír róla: „Egy alkalommal az egyik „renitens” diákot a következő választékos mondattal „tette helyre”: „Édes fiam, holnap kerékpárra kapok, és elkarikázok szüleidhez, hogy beszámoljak a viselkedésedről.” Vagy egy másik alkalommal így szólt az egyik felkészületlen középiskolás diákjára: „Édes fiam, a mai tudásod az elégtelen érdemjegyet sem éri el! Mert azt is ki kell érdemelni, azért érdemjegy. Ezért ezt be sem írom a naplóba, hanem a következő órára felkészülsz és beszámolsz az anyagról.”

Tantárgyait sajátos módszerekkel, újításokat is bevezetve tanította, miközben hazaszeretetre, emberségre, mások iránti tiszteletre is nevelt. Szakmai tanulmányokat írt, országos pályázatokon vett részt, a „Természet világa” hasábjain publikált, térbeli molekula modellekkel szemléltetett kémiai képleteket, de otthonosan mozgott a magyar irodalomban, a magyar történelemben is. Volt egy notesze, amelybe beleírta gyönyörű kézírással a kedvenc verseit. Tájékozottsága egy magyar tanárt is zavarba hozhatott volna. A táblai vázlatait több tanártársa is megcsodálta. Október 6-án fölkerült a táblára a tizenhárom aradi vértanú neve is. Polihisztor tanár volt. Az 50-es években vallásossága miatt elbocsátották a munkahelyéről és útépítő munkás lett. Hat gyermeket neveltek föl édesanyánkkal.

Ami engem illett, én is szerettem a biológiát, de épp, amikor a Hatvani Bajza József Gimnáziumba kerültem, jött az iskolánkba egy kiváló, az angol nyelvet új módszerekkel oktató tanár: dr. Budai László. Több diákja ért el előkelő helyezést az országos angol középiskolai tanulmányi versenyen. Csak angolul beszélt a diákjaihoz, ami a hatvanas-hetvenes években nem volt még szokás a nyelvtanításban. Akkoriban a latinos, fordításos módszert alkalmazta a legtöbb nyelvtanár. Így nagy mértékben Budai László tanár úr hatására lettem bölcsész, de a tanári pályámon édesapám volt a példaképem. A pedagógiai érzéket is tőle örököltük. Hatan voltunk testvérek, és még a mérnök bátyám is elvégezte a mérnök-tanári szakot.

Ezt követően az első hosszabb lengyelországi tartózkodásáról vallott:

Már az egyetemi évek alatt is (1970-75) többször töltöttem hónapokat lengyel szakos ösztöndíjasként Lengyelországban. Vonzott a varsói egyetemista lét, a lengyel szabad szellem, a hit szabad megvallása, az újjáépített Varsó, a lengyel lányok emancipáltsága, a lengyel kultúra, a lengyel színház, a lengyel filmek. Faltam a lengyel irodalmat, Różewiczet, Iwaszkiewiczet, Borowski novelláit, Baczyński verseit, Gombrowicz „furcsa” drámáit. Ewa Demarczyk, Niemen dalait hallgattam és népszerűsítettem teljes hangerővel kollégista társaim körében. Varsóban sokan segítettek abban, hogy jól érezzem magam: a pszichiáter Jaroszewski család, a Kickiego kollégiumi szobatársaim, és már akkor megismerkedtem Jerzy Snopekkel, aki később a férjem lett. Csoporttársak voltunk a Varsói Egyetem lengyel szakán. Többször elmeséltem már, de újra leírom: csak mellette volt üres hely az első szemináriumon, amire együtt jártunk, és az Úristen úgy rendezte, hogy oda üljek le mellé. Beszélgetni kezdtünk, én tört lengyelséggel beszéltem, de azért kommunikáltunk. Kérdezett Weöres Sándorról, Pilinszkyről. Később úgy tanult meg magyarul, hogy minden nyelvtani előképzettség nélkül, fogott egy szótárt és Gyertyán Ervinnek a József Attila életéről szóló könyvét, és elkezdte olvasni. Ma a magyar irodalom egyik kiváló lengyel műfordítója. Fantasztikus tehetséggel szólaltatja meg lengyelül mind a klasszikus versformában írt, mind a szabadverseket. József Attila, Petőfi, Pilinszky, Márai és mások verses kötetei már megjelentek, Kányádi, Gyóni Géza fordításai nyomtatásban vannak.

Márta ezután a varsói magyar iskolában végzett munkájáról beszélt:

Ahhoz, hogy jól érezzem magam hosszú éveken, évtizedeken át hazámtól távol, „második hazámban”, nagyban hozzájárult a Magyar Kulturális Intézetben, majd a Varsói Egyetem magyar szakán végzett munkám. A magyartanítás hivatás volt számomra. Mind az intézetben, mind az egyetemen, mind a dr. Dürr Sándor konzul úr 1999-ben alapította Divéky Adorján Hétvégi Magyar Iskolában. A konzul úr varsói szolgálati lakásában kezdtük el a honismereti szakkör jellegű tanítást. Célunk az volt, hogy erősítsük a lengyelországi vegyes házasságból származó és diplomata gyerekek magyarságtudatát, megőrizzük, illetve fejlesszük magyar nyelvtudásukat. A magyar irodalom és történelem egyes fejezeteit tanítottuk csupán, sok játékos tevékenységbe ágyazva, kis előadásokkal tarkítva, holisztikusan bevonva az egyetemistákat és a divékys gyerekeket egy-egy nemzeti ünnepi megemlékezésbe. A hangsúly a nemzeti ünnepek megünneplésén, néhány vers elsajátításán, Magyarország tájainak megismertetésén volt. Sokakat a Divéky Iskola jó hangulata, az ottani elkötelezett tanárok inspiráltak a későbbiekben, hogy magyarországi egyetemen folytassák tanulmányaikat (a mi gyerekeink közül hárman végeztek az ELTÉ-n).  A Varsói Egyetem magyar szakán végzett diákjaim sokfelé állnak helyt, többen dolgoznak magas beosztásban. Például Jerzy Snopek nagyköveti szolgálata idején (2016-2022) egy korábbi tanítványom volt férjem egyik közvetlen munkatársa. De dolgozott volt diákunk konzulként, egyetemi tanárként, van magyarul tudó papunk Varsóban, lelkészünk Kanadában, magyar tanszéki dolgozó lett több volt tanítványunkból. Mindig jólesik találkozni velük, legutóbb egy volt divékys fiú kért segítséget Sopronból, pár hete pedig egy Varsóban végzett egyetemista lány jelentkezett, aki jelenleg Budapesten szolgálja a magyar-lengyel kapcsolatok ügyét. Nagy öröm, hogy sokakat sikerült megtanítanunk erre a „sokszínű, sokarcú csodára”, amilyen a magyar nyelv. Számomra is „haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog”, ahogyan Kölcsey Ferenc írta.

Egy ideig a Varsói Magyar Intézetben dolgozott, s volt nagykövetfeleség is. Mi jelentette a nagyobb kihívást: a magyarokat képviselni Lengyelországban vagy a lengyel népet Magyarországon?

Nagy patriótává Lengyelországban váltam. Mint ahogy általában vágyódásból, hiányérzetből születnek a versek, nálam is, bár a szűk családommal éltem Varsóban, a tágabb család, a haza, a magyar kultúra, a magyar szó hiánya szülte a honvágyat. Amikor én kikerültem Lengyelországba, még nem volt internet, a magyar rádiót is csak recsegve tudtam fogni. Úgy érzem, a Varsói Magyar Intézetben azért könnyebb volt helytállni. Azt csináltam, amire föl voltam nagyjából készülve, a nagykövetfeleségi poszt nagyobb kihívás, állandó szolgálatot jelentett. A férjem nem karrier diplomata, viszont kiválóan beszéli nyelvünket, otthonosan mozog a magyar történelem, a magyar kultúra, a magyar politika berkeiben és ez a tény sokat adott hozzá diplomáciai küldetéséhez. Azt hiszem, magát a diplomáciai tudást gyorsabban magunkévá tudjuk tenni, mint egy nemzet nyelvét, kultúráját, történelmét elsajátítani. A helyzetemet még egy csavar „gazdagította”: én magyarként voltam lengyel nagykövetfeleség. De ez a tény sok esetben hasznosnak bizonyult.    

Saját családjában megtapasztalhatta a kétnyelvű nevelés előnyeit, nehézségeit. Mit tanácsolna a fiatal szülőknek ezzel kapcsolatban?

Lengyelországban az egyik legfontosabb célkitűzésem az volt, hogy a gyerekeim tökéletesen megtanuljanak magyarul is. Szégyelltem is volna, ha magyar szülő létemre, a gyerekeim nem beszélnék az anyanyelvüket. Pedig ez is előfordul. Ebben a kérdésben aztán igazán következetes voltam. Csak magyarul szóltam hozzájuk, oda-vissza hallgatták akkoriban kazettákon a népmeséket, nézték a furfangos, néha pajzán magyar népmeséket. Olyan népies és archaikus szavakat is megtanultak ily módon, amelyek még a magyarországi gyerekfül számára is furcsán hangzottak. Azt mondják a gyerekeim, hogy ezekből a népmesékből tanultak életrevalóságot, huncutságot, találékonyságot, éreztek rá a magyar mentalitás egy-egy árnyalatára. Örömmel szólok arról is, hogy az egyik lányom pontosan ilyen szellemben neveli most a két gyerekét, úgy vívja meg harcát (nem kis harc!) a két nyelvért, mint annak idején én. Minden vegyes házasságban élő szülőnek javaslom, hogy adja át anyanyelvét a gyerekeinek. Két nyelv, két kultúra megismerése kincset ér, és esetenként még megélhetést is adhat.  

Számos kitüntetést kapott, de az Önnel készült hatvani tévéfelvételen sem beszél ezekről. Mi az oka ennek?

Két állami kitüntetést kaptam, egy lengyelt és egy magyart. De „az élet célja a küzdés maga”!

A globalizáció sokféle befolyása alakítja az európai nemzeteket. Milyen változást lát az utóbbi években a lengyel és magyar mentalitásban?

Mind a magyarok, mind a lengyelek kiállnak az önálló nemzeti létükért, keresztény gyökereik elismeréséért, nem akarjuk egybemosni a nemzeti kultúrákat, hitünket, létformánkat, hagyományainkat. Büszkék vagyunk gyökereinkre, múltunkra, nyelvünkre, tiszteljük egymás nemzeti önállóságát. Mennyivel szegényebb lenne a világ, ha nem lennének nemzeti kultúrák, hagyományok, nemzeti sajátosságok, stb. Ugyanakkor partnerek vagyunk a gazdasági, kereskedelmi együttműködésben, és már nehéz lenne elképzelni létezésünket a schengeni övezet nélkül. Mindkét ország megingathatatlan abban, hogy az anya nő, az apa férfi, a család apából, anyából és gyerek(ek)ből áll. A migránspolitikánk, genderpolitikánk is azonos.   

Lengyelország történelmét, geopolitikai helyzetét figyelembe véve, megértjük az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos lengyel álláspontot. Ebben a kérdésben mások a nézeteink, de bízom abban, hogy ez nem rengeti meg az ezeréves, kivételes magyar-lengyel barátságot. Úgy érzem, idővel helyreáll a közös történelmi hőseink, közös szentjeink, szabadságharcaink által fémjelzett barátságunk. Ezt az ügyet szolgálja pár éve a magyarországi Felczak Alapítvány és testvérintézménye, a lengyelországi Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet is.

Melyik fordítói feladatát szerette legjobban? Miért?

Elsősorban a tanításnak éltem. Mindamellett sok cikket, tanulmányt lefordítottam magyarra, elsősorban férjem publikációit. Két gyűjteményes kötetem, a Cudowny jeleń. Baśnie węgierskie (Media Rodzina, 2016) és a 2020-ban megjelent Lengyel legendák és népmesék (Napkút Kiadó, Budapest, 2020) egyformán kedves számomra és sok örömöt jelentett összeállításuk, fordításuk. Mindkét kötet létrejöttéhez, sikeréhez nagyban hozzájárultak Marianna Jagoda illusztrációi és Jerzy Snopek fordításai, jó tanácsai és utószava.

2020-ban jelent meg a Lengyel legendák és népmesék című kötet fordítása az Ön és férje jóvoltából. Ha megtalálhatta volna az ebben szereplő, Szent Iván éjjelén nyíló csodatévő páfrányvirágot, mit kért volna?

Ha megtalálnám a csodapáfrányt, békét kérnék tőle az egész világnak. Ma ez nyilvánvaló.