Egy napsütéses meleg délután volt, mikor először ellátogattam munkám során a Córdobai Magyar Kör házába. Még magam sem tudtam mire számítsak. Hogy fog kinézni? Milyenek az emberek? Vagy épp mit kell majd csináljak? Rengeteg ilyen és hasonló kérdés motoszkált a fejemben.
A magyar klub a város szélén van, én viszont a belvárosban lakom, így felpattantam egy motorra és elindultam. Miközben a szél a hajamat repítette, és a nap az orcámat simogatta, volt időm elgondolkozni milyen hálás is lehetek a jóistennek hogy részese lehetek ennek a hatalmas családnak s annak történelmének és kivehetem a részem a fejlődésében.
Amikor megérkeztem és megláttam a kerítés felett a táblát, amire himnusz első sora állt egyből elfogott egy különös érzés. A nagyszüleim telke jutott egyből eszembe és az ott eltöltött napok, mikor még kicsi voltam. A nagymamám rengeteget mesélt egy lányról aki bejárja az egész világot és mosolyával pozitív kisugárzásával beragyogja azt, hallgatva a történeteit mindig is ez a lány akartam lenni…
Majd beléptem a kapun és ahogy egyre beljebb sétáltam az emlékek csak egyre és egyre törtek elő. A hosszan elnyúló kert és a fák magas lombjait nézve arra gondoltam, mennyi gyerek játszhatott ezen a helyen önfeledten egy közösség tagjaként. Ahogy beléptem a házba megpillantva a könyvespolcot tele magyar irodalomakkal, tudtam rossz helyen nem járhatok.
